Kosztolányi Dezső: Ádám

Most sokszor gondolok arcodra, Ádám,
Bús ősapám, mert fáj, hogy létezem
S a nevem: Ember. A gond szolgaágyán
Feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagály s tigris közt csúf ember-állat,
Kire kövér kenyérfa bólogat,
Körömmel vakarod vörös szakállad
S úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó első Ember... ó fájdalmak útja...
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
Amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak színről-színre téged,
Hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
Őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.