Négyszáz éve, 1619. szeptember 7-én Rákóczi György
református hajdúi megkínoztak, majd megöltek Kassán három papot keresztény
hitükért – Kőrösi Márk István kanonokot és Pongrácz István, Grodziecki Menyhért
jezsuita szerzetest. Őket vértanúságukért Szent X. Piusz pápa 1905. január
15-én boldoggá avatta.

Miközben a mindmáig uralkodó kommunista, liberális és
protestáns történelemszemlélet állandóan vallási toleranciát sürget,
elhallgatja mindazon gaztetteket, amelyeket a protestantizmus képviselői szerte
Európában elkövettek katolikusok millióin. Ezek közé illeszkedik a magyar
protestantizmus egyik leggyászosabb tette.

De mi is történt? Azután, hogy iktári Bethlen Gábor
hadvezére, Rákóczi György és hajdúi 1619. szeptember 5-én fegyvertelenül
bevették Kassa szabad királyi várost,.Rákóczi és hajdúi azonnal nekiláttak a
város kifosztásának – megszegvén ígéretüket, hogy a város birtokbavétele után
senkinek sem esik majd bántódása. A nőkön nemi erőszakot követtek el. A város
három katolikus papját azonnal elfogták, s Rákóczi meghagyására szigorú házi
őrizetben tartották őket. Kétnapi éheztetés után sem tudták azonban
hittagadásra bírni a három papot. Szeptember 7-én éjféltájban válogatott
kínzások után Márkot és Menyhértet lefejezték, Istvánt pedig halottnak vélve
egy közeli pöcegödörbe vetették, s mellédobták a másik két vértanú testét is.
Elvonulásuk után Eperjessy István, a három pap házi kápolnájának sekrestyése
István nyöszörgésére lett figyelmes, de már nem tudott rajta segíteni, mert
maga sem merte elhagyni a házat, s Hoffmann tanácsos, akihez Pongrácz tanácsára
fordulnia kellett volna, szintén áldozatul esett a martalócok kegyetlenségének.
Így húsz órányi kínlódás után István atya is meghalt.

 
Vértanúságuk történetét Henning Alajos és Lányi Ede jezsuita
atyák írták meg leghívebben. Lányi különösen is megrázó erővel örökítette meg
állhatatosságukat, kiváltképpen Pongrácz Istvánét. Amikor Pongrácz atya kérte
az őt megkínzó hajdút, hogy ne szentségtelenítse meg a templomi szent
edényeket, rákiáltott az: „Hallgass! Inkább te vigyázz lelkedre, ezekhez már
nincs közöd!” Ezután ő és hajdútársai szétverték az oltárt, a szószéket, a
padokat, székeket, az orgonát szétzúzták, a könyveket az ablakon át az utcára
dobták:

„Mikor Pongrácz némileg magához jött, ráordítottak, hogy
térjen Kálvin vallására: mikor ezt határozottan visszautasította, rávetették
magukat, ruháját letépték, kezeit hátrakötötték és úgy ütötték-verték: majd,
mintha fejét be akarnák kötni, körülfont szíjjal vagy kötéllel úgy
összeszorították, hogy halántékai repedeztek és szeme kidülledt. Sőt nem
átallották őt aljas megjegyzések és röhej között megcsonkítani. Majd kezeinél
fogva felkötötték a szoba gerendájára és oldalait fáklyatűzzel úgy perzselték,
hogy bőre felpattant s a belső részek kilátszottak.”

(Lányi Ede SJ: A kassai vértanúk. Kalocsa, 1920. Árpád
Részvénytársaság Könyvnyomdája, 44. old.)

Igencsak messze vezetne annak adatolása, hány hasonló eset
történt azok részéről, akik ajkukon állandóan a szeretetet hordozták, a vallási
toleranciát, a honpolgári jogegyenlőséget. Lassan egy évszázada csak azt
tekintik „jó magyar”-nak, aki protestánspárti. (Aki nem hiszi, járjon utána,
mondjuk olvassa el Pezenhoffer Antal atya 13 kötetes magyar történelmét.)

A kassai vértanúk nem voltak hajlandók az egyetlen igaz hit,
a katolikus megtagadására. Ezért megkínozták, majd megölték őket. Az igaz – és
tegyük csak nyugodtan hozzá, az egyedül igaz – hit, a katolikus megtagadása
ugyanis a lehető legnagyobb bűn:

„Katholikus keresztény vallásunkat nem szabad szégyenlenünk,
azt mindig bátran be kell vallanunk; azt soha eltagadni vagy megváltoztatni nem
szabad. Aki katholikus vallását megtagadja, azt Isten is kitagadja a mennyországból.
Katholikus vallásunkat akkor sem szabadna megtagadnunk, ha azért nagy jutalmat
kapnánk, vagy abból hasznunk volna, vagy nagy büntetéssel vagy halállal
fenyegetnének. Szent Ágnes tizenhárom éves kis leány volt. A pogányok ígértek
neki sok pénzt, kincseket, kényelmes úri életet, ha megtagadja katholikus
vallását, de ő nem tagadta meg. Akkor fenyegették és ijesztették börtönnel,
ütötték, kínozták, mégsem tagadta meg az ő katholikus vallását. Inkább
elszenvedte a kínzásokat és a halált, de hű maradt katholikus vallásához. Az
ilyeneket, kik katholikus vallásukért vérüket ontották, vértanúknak nevezzük és
Isten fölvette őket a mennyországba és ott is kitűnőbb boldogságban
részesülnek, mint mások.”

(Palkovich Viktor esperes plébános: Katholikus hitelemzések.
Vezérkönyv az elemi iskola alsóbb osztályainak hitoktatásához. Pozsony, 1926.
Concordia Könyvnyomda és Kiadóvállalat. 7-8. old.)

Végül, de nem utolsósorban a gyászos évforduló alkalom
egyben arra is, hogy két – ha úgy tetszik, indiszkrét – kérdés megfogalmazódjék.
1. Ha bizonyos körök mindmáig vallási türelemről, megértésről beszélnek
folyton, különösen a katolikusok és a protestánsok közötti összhang
megteremtésének fontosságáról, miért nem járnak elő jó példával e téren, azaz a
négyszáz évvel ezelőtti bűntettükről és a többiekről miért hallgatnak? 2. Ha
minket, katolikusokat magukhoz képest alsóbbrendűeknek tekintenek (márpedig
protestáns körökben ez rendszerint így van!), miért nem adják vissza nekünk, a
nemzet többségét kitevő katolikusoknak azokat a templomokat, melyeket egykor
tőlünk elvettek?

Olyan kérdések ezek, melyek bizony elég sok katolikusban
megfogalmazódnak, de valahogy kevés meri közülük feltenni, pláne nyilvánosan.