1917 talán a szentpétervári palotaforradalom miatt oly
emlékezetes sokaknak. Pedig ennél sokkal fontosabb a portugáliai Fatimában
ugyanebben az esztendőben történt csoda. Az Istenanya ekkor végképp megelégelte
a világ, benne főleg Európa hitehagyottságát. Megelégelte azt, hogy szerelmes
Fiát, a második Isteni Személyt, magát az Úr Jézus Krisztust oly tömegesen
hagyják cserben.

Isten közmondásosan hosszan tűrő, de nem mindent eltűrő.
Amikor egy wittenbergi ágostonos szerzetes 1517-ben úgy gondolta, majd ő aztán
megmutatja, mennyire neki van igaza, mennyire elhitetheti, hogy egyedül általa
válik másfél ezer év után világossá az Evangélium, a Szűzanya tűrt és
hallgatott. Aztán adott jeleket arra vonatkozóan, mennyire nem szabad
félvállról vennie üzeneteit. Alacoque Szent Margit hiába kérte a francia
királyt, XIV. Lajost, ajánlja fel országát a Boldogságos Szűznek – nem tette
meg.

Elérkezett a száz évvel ezelőtti dátum. 1917. október 13-a.
Mi is történt ekkor?

„Október 13. Fatimában nagy, döntő nap. Ezen a napon kell
megvalósulnia annak, amit az „Asszony” megígért: 1. Kicsoda Ő és mit akar. 2.
Meg kell történnie a nagy csodának, hogy általa mindenki higgyen a
jelenéseknek. Ezeket a jövendöléseket az időre már szerte az országban
ismerték. Mindenki, hívők és gúnyolódók egyaránt örültek a merész
jövendölésnek, amely előre meghatározott napon, órában és helyen nagy csodát
ígért. Ez a legkönnyebb és leghatásosabb eszköz arra, hogy vele igazoltassék a
fatimai jelenések valódisága. Érthető tehát a nagy kíváncsiság, amellyel egész
Portugália várta október 13-át.

A szabadgondolkodók nyugtalansága

Amilyen mértékben növekedett a tömeg lelkesedése a fatimai
csodák iránt, éppannyira nyugtalankodtak a szabadgondolkodók. Egyik napon három
férfi jelent meg a gyermekeknél. Mivel erőszakos vallatással nem értek el
eredményt, eltávoztak. De megfenyegették a gyermekeket: „Nagyon ajánljuk, hogy
feltárjátok a titkot a járás-alkormányzó előtt, mert különben megölhet
benneteket.” – „Mily szerencse – kiáltotta a bátor kis Jacinta! – Úgyis annyira
szeretem Jézust és a Szent Szüzet. Legalább gyorsabban fogunk hozzájuk menni!”

Mások elriasztó híreket terjesztettek. Azt hírlelték, hogy a
gyermekeket és családjukat törvényszék elé idézték, mert fellázították a népet;
hogy bombát helyeztek el közel a zöld tölgyhöz és mindent felrobbantanak stb. –
E fenyegetések annyira megingatták Jacinta szüleit, hogy arra gondoltak,
elviszik a gyermekeket Fatimából. A kis látnokok azonban nem engedtek:

– Ha megölnek minket, az nem számít semmit! Előbb jutunk az
égbe!

Október 11-én dr. Formigan is megkérdezte Luciát:

– Nem félsz a nép haragjától, ha az október 13-ra jövendölt
csoda nem következik be?

– Nem – válaszolta őszintén a leányka –, egy cseppet sem
félek!

Másnap, október 12-én Lucia édesanyja a merénylet hírei
miatt nagyon nyugtalan. Hívja leányát, hogy menjen vele együtt gyónni, és így
készen álljanak mindenre, ha esetleg az ígért csoda nem valósulna meg.

– Ha gyónni óhajt – válaszolta nyugodtan a gyermek –
szívesen elmegyek vele, anyám, de nem azért, mert félek. Én biztosra veszem,
hogy az égi „Asszony” mindent megtesz, amit megígért!

Leányának őszinte meggyőződésére az anya nem beszélt többet
a gyónásról.

Október 13-án reggel a lisszaboni nagy napilag, az „O
Seculo” gúnyos cikket tett közzé a fatimai jelenésekről, igazgatójának, Avelino
d’Almeida-nak aláírásával. Cikkében csak babonát és csalást lát Fatimát
illetőleg, ámbár elismeri, hogy a papság eléggé tartózkodó magatartást tanúsít.
Tartózkodók – legalábbis látszólag – teszi hozzá gúnyosan.

A zarándokok tömegei

A gúnyolódó és megfélemlítő cselekvések nem befolyásolták a
népet. Előző naptól, október 12-étől fogva Fatimának minden fő- és mellékútját
kocsi, kerékpárok s a zarándokok mérhetetlen tömege torlaszolta el. Az éjszakát
közel a jelenések helyéhez szabad ég alatt töltötték és közben a rózsafüzért
imádkozták és zsoltárokat énekeltek. A lelkek általános mozgósításáról volt
szó, hogy hallják az üzenetet, amit az ég küld a földnek, és hogy jelen
legyenek a megígért csodánál, amelynek hitelesítenie kell ezt az üzenetet.
Különben senki sem tudta, hogy miben nyilatkozik meg ez a csoda, de mindenki
igyekezett közelről látni.

Október 13. délelőttje csalódással kezdődött. Az időjárás
reggeltől kezdve esős, szomorú és hideg. Azt mondogatták, hogy az ég bizonyára
próbára akarja tenni a zarándokok hitét és áhítatát, kemény áldozattal
érdemelteti ki azt a nagy szerencsét és kitüntetést, hogy az előre jelzett
csodánál jelen lehetnek. A rossz idő egyáltalán nem akadályozta a népet, mert
mindenünnen özönlött, még a határszéli városokból is. Nem hiányoztak a nagy
újságok tudósítói és fényképészei se, hogy feljegyezzék és közöljék az eseményeket.

Az állandó eső a jelenések helyét, amely különben is mélyen
fekszik, hatalmas sártengerré alakította át. A jelen levő zarándokok, illetve
kíváncsiskodók szinte bőrig áztak és dideregtek. Egyes szemtanúk tizenkét óra
előtt körülbelül 70 000 emberre becsülték a tömeget.

Végre Lucia a tömeghez fordul:

– Mindenki húzza le az esernyőjét!

A nép engedelmeskedett és szakadó esőben imádkozták a
rózsafüzért.

Az utolsó jelenés

Kissé váratlanul Lucia felrezzen és felkiált:

– Íme, ott a villám!

Azután kezét felemelve folytatja:

– Lám, ott jön! Íme, ott jön! Látják?…

– Nézd meg jól, lányom! Figyelj nagyon, hogy ne csalódj –
figyelmeztette édesanyja, aki mellette térdelt és aggodalmaskodott a lélekbe
markoló esemény kimenetele felől. Lucia azonban nem hall már többé, mert
elragadtatásba esett.

Vallásos zarándokok kedves figyelemből virágokkal és
selyemszalagokkal díszítették fel a zöld tölgyet. Az égi „Asszony” elfogadja a
kedves gondoskodást és lábát éppen ezekre a díszekre teszi. Időközben az eső
elállt. A tömeg csodálkozva szemléli, mint alakul könnyű, fehér felhő a kis
látnokok körül, a tömjénfüsthöz hasonlóan, majd felemelkedik öt-hat méternyire
és eltűnik a légben. Ez a jelenség háromszor megismétlődik egymásután, mintha
láthatatlan pap lenne ott, aki szertartásosan tömjénezi az égi „Jelenést”.

Lucia ekkor újra felteszi a kérdést, amelyre az „Asszony”
már előbb megígérte, hogy felelni fog:

– Asszonyom, ki vagy és mit óhajtasz tőlem?

Az üzenet

A Madonna így felelt:

– Én vagyok a Rózsafüzér Királynője. Szeretném, ha egy
kápolna épülne e helyen tiszteletemre, amelyben minden nap imádkozzák a
rózsafüzért.

Majd a „Jelenés” még hozzáfűzi, hogy a háború hamar véget ér
és a katonák nemsokára hazatérnek családjukba.

Lucia elmerülve a megbízatásokban, amelyekkel az emberek
megterhelték, félbeszakítja az égi „Asszony” beszédét:

– Oly sok mindent szeretnék kérni Tőled!…

A Szent Szűz azt válaszolta, hogy azok közül néhányat
teljesít, de nem mindegyiket és azonnal folytatja tovább üzenetét:

– Az embereknek meg kell javulniok és bűneikért bocsánatot
kell kérniök.

Azután szomorú tekintettel és esdő hangon kéri: „Ne sértsék
tovább az emberek az Úr Jézust, akit már úgyis olyan nagyon megbántottak!”

A többszörös látomás

A Szent Szűz búcsút vesz a kis látnokoktól. Megnyitja kezét,
amely sugarakat vetít a nap felé. E pillanatban megkezdődik a hallatlan
napcsoda, amelyről mindjárt szólunk. A gyermekek tanúi voltak egy másik
jelenésnek is, amely a nap mellett mutatkozott három folytatólagos képben.

Először a Szentcsaládot látták mindhárman a következő
sorrendben: a nap jobb oldalán a napnál ragyogóbban a Rózsafüzér Királynője
fehér ruhában, kék palásttal. (Az előző jelenéseknél a palást fehér volt.)
Balra pirosba öltözötten Szent József a gyermek Jézussal, Aki megáldja a
világot. Továbbá Lucia a naptól jobbra látta a férfi Úr Jézust, amint kezét
áldásra emeli és balra a Hétfájdalmú Szűzanyát. Végül a Hétfájdalmú Szűz után
megjelent a Kármelhegyi Boldogasszony, kezében skapuláréjával.

Kérdezhetjük, hogy a Szent Szűz, aki mindeddig ugyanazon
alakban jelent meg, miért mutatkozott most először a Szent Család körében,
aztán a Hétfájdalmú Szűz és végül a Kármelhegyi Boldogasszony alakjában? – A
válasz, mint azt később látjuk, az, hogy a Szent Szűz ezzel mélyebben be akarta
vésni a hívők és csodalátók lelkébe a Rózsafüzér Királynője címet, amelyet
Fatimában vett fel. Azon kívül emlékezetükbe idézi az egymás utáni képekkel a
titkok hármas sorozatát: örvendetest, dicsőségest, amelyeken elmélkednünk kell
a rózsafüzér közben

A nagy nap-csoda

„A támadó nap”

A jelenés végén a zöld tölgyről „a Szent Szűz kitárta kezét,
amely sugarakat vetített a napra”.

Lucia ösztönszerűen felkiáltott:

– Nézzétek a napot!

Senki sem gondolt a napra, amely egész délelőtt nem
látszott. A gyermek hirtelen kiáltására mindenki felemelte a fejét, hogy
lássák, mi történt.

S ekkor ez a megszámlálhatatlan, várakozó tömeg hangosan,
mintegy 12 percig figyelhette a nagyszerű, megdöbbentő és egyedülálló látványt
a világon.

A felhők gyorsan széjjeloszlottak és nagy darabon csak a
tiszta kék eget látták. S ebben a hatalmas felhőtlen térben a nap éppen a
delelőpontján látszik, szokatlan formában. Egyetlen felhő, még csak bárányfelhő
sincs az égen. Közben ragyog ugyan, de nem vakít el senkit. Mindenki bátran
belenézhet. A hatalmas tömeg szinte kábultan, szinte szótlanul szemléli ezt az
új nap-jelenséget.

Majd a nap hirtelen meginog, láthatóan mozog és végül mint
egy kerek tűzkerék saját tengelye körül forogni kezd minden irányban. Óriási
fényszóróként mérhetetlen fénynyalábokat lövel egymás után hol zöld, piros,
kék, lila stb. színekben. Csodás színpompába öltözteti a felhőket, fákat,
sziklákat, földet és a beláthatatlan messzeségbe nyújtózó tömegnek ruháját és
arcát. Mialatt a tömeg megdöbbenve szemléli ezt a csodálatosan megindító
látványt, a három gyermek a nap oldalán látja a már fentebb leírt élőképeket.

Körülbelül négy perc múlva a nap megáll. Egy pillanat
elteltével azonban másodszor is újrakezdi csodás mozgását, a fénynek és a
színeknek tündéries táncát. A legnagyszerűbb tűzijáték, amilyent csak álmodni
lehet. Néhány perc múlva ismét félbeszakítja csodálatos táncát s mintegy
pihenni engedi a nézőket.

Rövid pihenés után harmadszor is megismétli, sokkal
változatosabban, színesebben, mint eddig, és alkalmat ad a jelenlevőknek, hogy
jól ellenőrizhessék a történteket. Csodálatos tűzijátéka kétségkívül a
legnagyszerűbb és legegyedülállóbb, amit ember láthatott a földön.

A felejthetetlen tizenkét perc alatt, ameddig ez a
csodálatos és megragadó látvány tart, a végtelen tömeg bizonytalanságban,
szobormozdulatlansággal, szinte elragadtatásban, lélegzetvisszafojtva szemléli
a drámai eseményt, amely több mint 40 km-es körzetben tisztán látható volt.
(Dr. Lopes Vieira Alfonso, kiváló portugál költő bizonyítja, hogy ő is látta
ezt Fatimától 10 mérföldnyire, jóllehet egyáltalán nem várta.)

Ez volt a megígért nagy csoda! Pontosan beteljesült az előre
elhatározott napon, órában és helyen; az embereket szinte kényszerítette, hogy
higgyenek a jelenések valódiságában és engedelmeskedjenek az üzenetnek, amelyet
a Rózsafüzér Királynője hozott az égből!

A nap rémületes zuhanása

E hallatlan csoda jól előkészítette a szíveket. Kiváltotta
az Isten hatalmasságában való élő hitet, Szent Fölségének őszinte imádását, a
legnemesebb vallásos érzelmeket és a teljes bizalmat a csodálatos módon
megerősített fatimai égi üzenetben. De mindez még csak, hogy úgy mondjuk,
előkészület a lelkek teljes megújítására.

A nap szédületes zuhanása volt a „nagy csoda” tetőpontja, a
legfenségesebb és lélekbe markolóan nagyszerű pillanat. Ez vitte a szemlélőket
egészen közel Istenhez, s ez töltötte be lelküket a szeretet és az őszinte
tökéletes bánat töredelmével.

Addig forgott ez az óriási kerék, a színek és tűz rémítő
tánca, míg végül kisiklott körforgásából. Amint alkonyatkor elszakad az
égboltozattól, zegzugos vonalban suhan a lesújtott tömegre. Egyre nagyobb
hőséget áraszt. (Dr. Domingos Pinto Coelho tanúvallomása.) A jelenlevők az
Evangéliumban megjövendölt világvégi jelenetre gondolnak, amikor a nap és a
csillagok lehullanak.

A megrémült tömegből rettenetes kiáltás, megrendítő moraj
tör fel. A vallásos lelkek rettegését fejezi ki ez a hang. Komolyan készülnek a
halálra, megvallják hitüket és bocsánatot kének Istentől elkövetett bűneikért.

– Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában!… – imádkozzák
egyesek.

– Üdvözlégy Mária!… – esedezve sóhajtják mások.

A nagy többség pedig rimánkodva könyörög:

– Istenem, irgalom!…

Egyetlen mozdulattal esnek térdre az agyagos, sáros földre
és zokogva, el-elcsukló hangon mondják a legőszintébb tökéletes bánatot, amely
valaha is felszakadt szívükből.

A nap szédületes zuhanásában ekkor hirtelen megáll. Amint
lejött, zegzugos vonalban visszamegy helyére és lassankint újra rendes fényben
ragyog a tiszta égbolt közepén.

Megható részlet következik: ez a fenséges, de egyúttal oly
kimondhatatlan félelmet keltő titokzatos jelenet kedves ajándékkal fejeződik
be, amely Mária Szívének anyai jóságát mutatja gyermekei iránt. Mindannyian
bőrig áztak s most ebben a pillanatban kellemes meglepetésben van részük:
ruhájukat mindannyian egészen száraznak találják. (Ezt a csodálatos eseményt a hivatalos
kánoni perben már hitelesítették. Marques da Cruz akadémiai tag is
megerősítette, aki személyesen vizsgálta az ügyet.)

A Szentírás azt mondja, hogy amikor Mózes lejött a
Sínai-hegyről, arca fénylett és ragyogott az Istennel való érintkezéstől. Fatimában
is hasonlóképpen történt. A megszámlálhatatlan tömeg, amely a Sínai-hegyhez
méltó csodáknál volt jelen, lassan, boldog örömmel oszlik széjjel. Szerényen,
összeszedetten, az isteni érintkezéstől sugárzó arccal távoznak. Lelkük
megújult a hit, remény, szeretet és bánat új keresztségében és az élmények
mindörökre kitörölhetetlenül belevésődtek szívükbe!

(J. Castelbranco: Fatima nagy csodája. Negyedik javított
kiadás után franciából fordították: Csontos Gyula és Pintér Sándor. Budapest,
1944. Korda Rt. 52-57. old.)

Tanulság? Tartsunk bűnbánatot. Ez Fatima száz éves üzenete.