A tó tükör volt: a valóság mása
és a lomb csak a koronája - fent
a leveleken pihent a nap - fény tört,
szavam szakadt, mint elkopott szövet.

Az eget hordtad, mint ékkövet, szemed
virág-gyöngyöket préselt a zöldbe,
féltem, valami örökre itt maradt -
a vízben, a fűben, a föld alatt.