Mintha
egyszerre akarna ez az év mindenkihez mindent közel hozni. Történelmet,
művészetet, múltat a jelen-jövőhöz közelítve, köznapi hősöket a tegnap
héroszaihoz, vagy kicsinyes, kézbevérző idegenszívű terrorlegényekhez igazítva.
Tombol a média terror, népbetegséggé vált a vásári kultúra és a fesztiválláz.
Ady Endre a pólókon, Kun Béla a filmhíradókon, az meg az interneten.
Belegondolni se mer a magamfajta együgyű halandó, hogy mi lesz itt jövőre, de
már látom lelki szemeim előtt a trendi ruhákat: TRIANON 100 felirattal,
konferenciák, kiállítások, koncertek hazafias buzgalmú garmadáját, az emlékév
teljes hosszát, mint egy fekete imaszőnyeget gyűrődni alattunk. De ne siessünk
ennyire előre, egyelőre még idén van, s mi szeretjük a kerek évfordulókat, noha
vannak közöttük olyanok is, amelyeket szeretnénk „végképp eltörölni”, de nem
lehet, mert máig ható következményeiket félig öntudatlanul ott cipeljük
történelmi emlékezetünkben. Ilyen „a dicsőséges 133 nap”, avagy a
Tanácsköztársaság tündöklése és bukása, mert ez is száz éve volt, kár lenne
tagadni. Mintegy előzményeként, egyik kiváltó okaként a jövő év centenáriumának,
amelynek mélységi összefüggéseit ma is ugyanúgy kerülgeti a szaktudomány, mint
macska azt a bizonyos forró eledelt. Könnyebb szidni a fasiszta-kommunistákat,
mint alászállni múltunk tárnáiba, ahol egy homályos, pókhálós zugban még szembe
találkoznánk igaz magunkkal. Mártírjaink a hazugság aljas érdekkörének
áldozatai. Jóhiszemű igazak, akik nem csak magukra gondoltak, s önzetlenségüket
maximálisan kihasználta a mindenkori politikai-hatalmi kurzus, amely nyomasztó
súlyával ránehezedett a szabadságra vágyó lelkekre, s fekete lehelete átjárta a
hétköznapokat is.

 Mindig voltak
aktuális félelmek, melyek gúzsba kötötték az őszinte szót, gyanúba keverték a
tiszta szándékokat, s akadályozták az élet Istentől elrendelt rendjét. A szabad
akarattal bíró ember bármit elkövet, hogy igazát bizonyítsa minden áron, akár
az igazság rovására is. Érzésem szerint ma sincsen ez másként. E sorok szerzője
a makacs természetű tények töredékének ismeretében is, egyet kell, hogy értsen
az alábbi summás megállapítással, amely Mayer Erzsébet könyvében, A törvényes
véletlen c. műben olvasható: „a történelem azon dolgok összessége, amelyeket
elkerülhettünk volna.”

 Ahogy mondani
szokás, ha a „volna” ott nem volna, de mindig ott van, volt és lesz. A
feltételes mód nem történelmi kategória, mint ahogyan a morál sem politikai.
Amíg rendszerek lesznek, s kevesek akarata szab korlátot a lehetséges
teljességnek, nem beszélhetünk valóságos szabadságról. Olyan helyen pedig főleg
nem, ahol a politikai korrektség maszlagján rágódva naponta rúgják oldalba az
igazságot, s ahol, Papp Gábor
művészettörténészt idézve: „a hírek és a tények köszönő viszonyban sincsenek
egymással.” Sikerkommunikáció tombol, s a hétköznapok szürke gondjai
szégyenkezve kullognak a szőnyeg alá, amely még elég nagy ahhoz, hogy elférjen
alatta mindig egy kevés. Konkoly-időkben a méltatlanság kontroll és
következmény nélkül rombol, s teljes a káosz a fejekben.

 Néhány évvel
ezelőtt egy barátom mondta egy beszélgetés során: „nem nemzet ez már Tamáskám,
csupán magyarul beszélő lakosság.” Igaza volt, mert nemzetté a közös történelmi
tudat, s az egységes, egészséges, a hétköznapokban munkálkodó, élő hagyomány, s
lelkület emeli a lakosságot. Kéretik szétnézni: így van ez minálunk? Mennyit
tudunk magunkról? Tudunk-e annyit, amennyit mások tudnak rólunk? Ha igen,
vállaljuk-e? Szembe merünk-e nézni a felszabadító igazsággal, vagy továbbra is
foggal-körömmel védjük nehezen megszerzett komfortzónánkat ebben a kútmérgezett,
szabadnak hazudott hazában? Ahogyan Kossuth-díjas költőnk, Nagy Gáspár írta
egyik versében: „Le szoktunk mondani rólad szabadság, hogy nagy néha
nyugalmunk, s békénk legyen.” Nem kétlem, hogy bőven vannak-lesznek olyanok,
akik vitatják a fentieket. Lehet erről vitatkozni, hisz szólásszabadság van a biztonságosan
lekerített játszótéren belül. Szórakozhatunk, vásárolhatunk, andaloghatunk
szabadon a virtuális térben. A csillagok továbbra is felettünk ragyognak néma
fényességben. 

 Egy évszázad
pillanat csupán a fenti világban, de idelenn hosszú, máig tartó vajúdása a
szellemnek, mégis elég távlat ahhoz, hogy kellő távolságról, önkritikusan
nézzünk szembe azzal, amit a történelemtudomány a mai napig Tanácsköztársaság
címen említ, s egyéb források patkánylázadásnak neveznek. E munkára készülődve
szétnéztem az interneten, s megállapítható, hogy a maga megosztott módján, s
roppant csöndesen és sokan gondolják újra történelmünknek ezt a fejezetét, a
szokott óvatossággal és körültekintéssel, ügyelve mások önérzetére. Ha lenne avantgárd
történettudomány, bizonyára nagyobb publicitást kapott volna ez a centenárium,
hiszen Kassák, vagy Moholy-Nagy neve még mindig vállalhatóbb, mint Kun Béláé.
Az irodalomtörténet is szemérmesen, szemlesütve említi meg, hogy a Nyugat első
nagy nemzedéke a kezdeti időkben lelkesen támogatta a forradalmi változásokat,
szinte egy emberként állva az ügy mellé. De ezen nincs mit csodálkozni. A
biztonsági játék, s az óvatos, a dolgokat a maguk valóságában ritkán megnevező
történettudomány távolságtartása általánosnak mondható túlélési stratégia
életünk számos egyéb területén is. Különösen erős ez a hűvös, a szükségesnél
hűvösebb tárgyilagosság, akkor, amikor rólunk van szó, a mi történelmi
múltunkról. Mintha kívül helyezkednénk saját magunkon, s úgy vizsgáljuk az
adott eseményeket, akárha Albániában történtek volna, s következményei nem
nyomnák rá bélyegüket az életünkre. Mi semmiből sem tanulunk soha, s
százegyedszerre is beverjük a fejünket ugyanabba a falba, s öleljük keblünkre
árulóinkat, s borulunk le a „hatalmas” nyugati liberalizmus előtt,
megpróbáltatástól megpróbáltatásig hajszolódva, mindig békére készen. Meghasadt
tudatállapot ez, tudományos szakszóval:
skizofrénia, s mint olyan, klinikai eset, mely
kezelésre szorul. A száz évvel ezelőtti események vázlatos felidézése is ezt
támasztja alá.

 1918. október
23-án megalakul a Nemzeti Tanács, Károlyi Mihály elnökletével. Október 31-én József főherceg, IV. Károly osztrák császár és
magyar király megbízásából miniszterelnöknek nevezi ki Károlyit, akit 1919.
január 11-én ideiglenes köztársasági elnöknek
választanak. Egy közismerten pacifista, antantbarát (!)
politikust, akinek naiv, dilettáns külpolitikája szétzüllesztette a közel
egymilliós magyar hadsereget, súlyos helyzetbe sodorva ezzel hazánkat. Mindez
kapóra jött nemcsak Kun Béláéknak, hanem a győztes antant hatalmaknak is, akik
már javában készítették nekünk Trianont, Párizsban tanácskozva, lezárandó az
egyik háborút s készülődve egy újabbra, az Oroszország elleni intervenciós
attakra. A Vix-jegyzékként elhíresült ultimátum 1919. március 20-án (!), már a trianoni határokat tartalmazta. A nyugat
semmit nem bízott a véletlenre, esélyt sem adott nekünk. Az akkori
miniszterelnök, Berinkey Dénes átlátta ezt, szóban visszautasította az
ultimátumot, de nem vállalva az országvesztés felelősségét, lemondott
tisztségéről.

 Károlyi új
kormányalakítási szándékát megelőzték a kommunisták, akik március 21-én, egyesülve a szociáldemokratákkal megalakították
a Magyarországi Szocialista Pártot, s kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
Legalább őszinték voltak, nem tartottak róla népszavazást. A Kommün annak a
nagy kísérletnek a része volt, amely a szakrális magyar királyság
megsemmisítését tűzte ki egyik fő céljául, letiporva a lelkeket. Kihasználta az
idegen érdekekért vívott háborúba belefáradt nemzet változást óhajtó
békevágyát. Ezért is tudta az első időkben maga mellé állítani az egyszerű
embereket éppúgy, mint az értelmiség legjavát. Ahogyan sokasodtak a gondok, úgy
hullt le az álarc, s jött a kíméletlen, Szamuely nevével fémjelzett terror.
Kétségtelen tény azonban, hogy a Stromfeld Aurél vezette Vörös Hadsereg északi
hadjárata felszabadította a Felvidéket, s ezzel meglepte az antantot is, amely a felszabadított területek kiürítéséért cserébe
rögtön felajánlotta a hazánk egy részét megszállva tartó román és cseh/!/
csapatok kivonását. A Forradalmi Kormányzótanács hosszas vita után Kun Béla
nyomására elfogadta az ajánlatot, mire Stromfeld lemondott vezérkari főnöki
tisztéről. A belső bajok, lázongások, elégedetlenkedések nyomán a
Tanácsköztársaság napjai megszámláltattak.

 1919.
augusztus 1-jén Kun Béla és társai különvonattal
Ausztriába emigráltak, ahol politikai menedékjogot kaptak. Mondhatni a nyugat
tárt karokkal fogadta őket, akárcsak azt közel százezer emigránst is, akik
között egy sor szellemi kiválóság is volt, s menekülniük kellett a kommünben
vállalt szerepükért. A teljesség igénye nélkül néhány ismertebb személyiség:
Korda Sándor, aki a későbbi brit filmgyártás egyik legendás alakja lett,
Kertész Mihály, aki az USA filmiparát erősítette, és később megrendezte a
Casablancát, a műfaj egyik ikonikus alkotását. Sokat profitált a brit
társadalomtudomány is abból, hogy a Polányi családnak el kellett hagynia
szülőföldjét, s a Bauhaus néven elhíresült építészeti-művészeti irányzat sem
bontakozhatott volna ki német földön,
Moholy-Nagy László nélkül. Az itthon maradt Bartóknak és Kodálynak a mellőzés
jutott osztályrészül, akárcsak Babits Mihálynak. „A képzőművészeti avantgárdot
vezető Nyolcak, a társadalomtudományt megújító Galilei-körösök, a Nyugat írói
és Bartók Béláék a Monarchia utolsó évtizedének progresszív és szociális
szellemiségét képviselték. Nem a kommün tette őket forradalmi művésszé, hanem
egy radikális szellemi áramlat, a magyar kultúra egyik legvirágzóbb korszaka
formálta őket olyanná, hogy ideig-óráig azonosulni tudjanak (vagy akarjanak) a kor
legradikálisabb politikai mozgalmával. A Tanácsköztársaság egyik tragédiája a sok
közül éppen az volt, hogy támogatói – vezető
értelmiségiek és a szociáldemokrata munkások –
messze magasabb minőséget képviseltek, mint a rendszer politikusai. Úgy is
mondhatnánk, soha ilyen kiváló művészek, és ilyen tisztességes kisemberek elé
nem tolakodtak ennyire csapnivaló politikusok.” (NOL.hu)

 Azután ez a tendencia folytatódott 1945 után, amikor a
rendszer ugyanúgy maga mellé tudta állítani az ország újjáépítéséhez a
kisembereket éppúgy, mint a „fényes szelek” olyan népi kollégista vidéki
tehetségeit, mint Nagy László, Juhász Ferenc és a többiek, akik hittel és
tiszta szándékkal, bizalommal fordultak a jövő felé. A sorsszerű,
kikerülhetetlen 1956-os forradalom és szabadságharc szintén válaszút elé
állított sokakat. A Kádár-éra, melynek a nyomait sokan magunkon viseljük,
folyamatos túlélő-harcra késztette a szellem
szabadságharcosait. Az ominózus „három T” – tűr,
tilt, támogat – még jobban megcsonkította lélek
szabadságát, megosztott, hallgatásra kényszerített, meghasonlásba,
alkoholizmusba, öngyilkosságba hajszolt kiváló elméket. Ahogyan Örkény István
megfogalmazta a Négykezes regény c. művében, az írók „Nem írhatták meg azt,
amit akartak, úgy, ahogy akarták, pedig élni és írni egyet jelentett a
számukra. Mind a ketten szerették az életet, az örvendező s a küzdelmes életet,
de csak megrovás volt az osztályrészük, ha munkáikban ezt a kettőt azzal a
szigorú, de igaz mértékkel ábrázolták, ahogy azt szépnek, valónak, s a nép
javára szólónak tartották.”

 Igaz ez most
is. Elég, ha csak szétnézek szűkebb területemen,
a kortárs irodalom háza táján. Zömében semmi
felelősség, kollektív szándék, közösséget építő igaz magyar értékrend, csak „egotourist”,
megfelelési kényszer, mások majmolása, nagyképű semmit mondás.
A kortárs irodalmunk súlytalanná vált, nincs olyan hatása közgondolkodásra,
mint a hatvanas, hetvenes években volt. Mind az „utca rongyának” tekinti
ékes-édes anyanyelvünket, s naponta tesz erőszakot rajta. De nem meglepő ez
ebben a kicsiny hazában, ahol dicső eleink folyamatosan hont foglalnak, s István király meg államot alapít, s a finnugor nyelvészetnek még mindig tanszéke van
az egyetemen. Nem számít mi az igazság, hogy Árpádék hazatértek, s Géza fejedelem, Istvánunk édesapja már egy létező
keresztény államnak a vezetője volt, s anyanyelvünk eredete az ősidőkig nyúlik
vissza.

 Tisztelet az
elszigetelt, széllel szembe menő csekély kivételnek. A szellem, s lélek emberei
ők, akik „szeretik az igazságot”, tovább viszik, s minden erejükkel igyekeznek
továbbadni azt az örökséget, amelyet legnagyobb művészeink, gondolkodóink,
tudósaink az elmúlt évszázadokban ránk hagyományoztak, amely nélkül semmilyen
jövőt nem lehet felépíteni senkinek. Ez lehet az egyetlen esélyünk a fennálló
szisztematikus káosz felszámolására, mert túlélő játszma folyik nálunk már
évtizedek óta, hétköznapi szinteken is. Ez a
tény a „rendszerváltásnak” csúfolt színjátékban sem szűnt meg, sőt itt
bontakozott ki igazi nagyságában. A meghasadt tudatállapot, melyet korábban
említettem, korunkban érhető tetten a maga teljességében. A mi generációnk,
amely az „átkosban” született, s nőtt fel, állt munkába, melyre jövőt, családot
tervezett, szembesült a ténnyel, s 30 éve folyamatosan szembesül, hogy minden
hazugság volt, s most is az.  Közben
generációk nőttek fel, amelyek beleszülettek az új rendbe, evidenciának
tekintik mindazt, ami körülveszi őket, s nem értik a szüleiket, nagyszüleiket,
sokszor még egymást sem. Társadalmunk egymásnak is idegen nemzedékek laza
elegye, közös értékrend, egységes, élő hagyomány nélkül. Mi még elmondhatjuk
Cseh Tamás után szabadon, hogy „túléltem mindeneket, kormányt és féldeciket”,
de az utánunk jövők azt sem értik, amit túl kéne élniük, s egy krízis esetén
esélyük sem lenne az életben maradásra.

 Messzire jutottunk,
a kommüntől napjainkig. Nem volt nehéz dolgunk, mert az események egyazon
történelmi íven helyezkednek el: Monarchia, I. világháború, Károlyi, Tanácsköztársaság,
Horthy, Trianon, II. világháború, Rákosi, 1956, Kádár-éra, rendszerváltás, s
meg is érkeztünk, gyorsan eltelt ez a száz esztendő.  Megállapíthatjuk, hogy Trianon és az 1947-es
Párizsi békeszerződés óta nálunk minden csak következmény, hazugságok gondosan
felépített rendszere. Megmaradásunk az elhallgatott igazságok kimondásán,
vállalásán múlik, „mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne jőne”.
Ehhez nincs köze politikai kurzusoknak, melyek hatalmi mámorukban elszakadnak a
valós élettől. Orwell óta tudható, hogy a demokrácia hazugság, mert mindig
„vannak egyenlőbbek is”.  Szavazhatsz
bármire, vagy bárkire, de nem választhatsz életszerű lehetőségek közül. A kiút
ezen a beszűkített játéktéren túlmutat, a neve: a krisztusi értelemben vett szabadság, a keskeny ösvény szabadsága.