Tamás öröme
A nehézség semmije dermed halált,
az egek hasadéka is tovareped. S Baál,
Aton, mint pergő, üres atom,
termőtestet hajt
s a lélek kínja szerkeszt alá talajt.
Fel kell menetelnem,
az ötödik fát
is felszegelnem,
az égi követ, míg örömöm bírja:
a földi követ át-
meg átülteti.
Csak egy hegy magaslik,
ujjam hegye,
tenyered fekete elegye,
merev tengelye.
Magát átveti
s űr, az őslik,
lakóra talál.
Belémsárgul
az ég,
az arany s a vég,
s csak egy csillag,
öt ággal hull elém.
Jó lehetne, bár jobb.
Pereg az ütemem, ki-dob.
Kezeskedik rólam az Úr,
s a tettek, mint pallag,
arcomról elütő fényként
akaratlanul
már csak törik.
Egy üres csuha
csuklyájába ballag.
Fel kell menetelnem,
az ötödik fát
is felszegelnem.
Ez az én menyegzőm,
kinek füle van, az lát!
Másod-magam,
így mívelem, kit háromszor
sújtott meg nem értett nevem.
Peng az éter,
s enyém a méter,
s a tér válaszol.
Itt fenn mindenki lát,
bár senki el nem ér,
közel az át,
s nem csorog a vér.
Tenyered medre,
megszerkesztett rendje
glóriám.
Én hadd járjalak körül,
kívül, belül.
Belemerül
a rég szinguláris
ébengyöngy kláris
egészen törött tenyeredbe.
Tőlem palota sugallik a mennybe.
Én más vagyok! Öt
ujjad tövén, mi szétszalad tova,
üres merőleges,
irányban szeges,
a végleges,
én: nyelvem nem
oly éles,
hogy megmondjam, ki vagyok.
Új oszlop e fa.
Ujjam Északa,
sebedbe reszket, fázik,
mégis legszebben virágzik:
Én Uram, Istenem.
2018. december 21. Badacsonytomaj
