“Csak a teste”
– hirdeti Gárdonyi Géza sírfelirata, klasszikus tömörséggel megfogalmazva
Mindenszentek és Halottak Napja mindenkori, de különösen is csak földi létünkre
koncentráló korunkban létfontosságú üzenetét. Azt, hogy – mellesleg puszta
emberi ésszel is – be kell látnunk lelkünk halhatatlanságát, amelynek tudata az
emberi nem történelmével egyidős.

Ezért, hogy benne kezdettől fogva
minden nép fizikai érzékeinkkel való meg nem ismerhetősége ellenére remélt
valóságként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar. S beláthatjuk általa
azt is, hogy a halál igazi jelentősége nem az, hogy testünket elválassza
lelkünktől, hanem hogy az utóbbi előtt megnyitja az örökkévalóság, a menny
kapuját.

Az V. Lateráni Zsinat Istentől
kinyilatkoztatott igazságként – dogmaként – 1515-ben mondta ki a lélek – már az
ókori görögök (kiváltképpen Platón) által is hitt – halhatatlanságát. A
legnagyobb teológusok, mindenekelőtt Aquinói Szent Tamás, ugyanakkor sohasem
győzték eléggé hangsúlyozni, megléte mennyire bizonyítható puszta emberi
ésszel, logikával is, amint ezt Schütz Antal Dogmatikája követésével az alábbi
három pontban összefoglalhatjuk.

Először, az emberi lélek
önmagában fennálló, másra nem szoruló valóság: létmódját tekintve anyagtalan,
nem áll fizikai részekből, így fel sem bomolhat: földi létünkben testre utalt
ugyan, számos tevékenysége azonban teljesen szellemi természetű: a testen való
felülemelkedés testtől független létet követel, ezért, hogy meglehetősen
legyengült szervezetű egyének is kivételesen nagy szellemi teljesítményre,
lelki tartásra lehetnek képesek.

Másodszor, mivel minden
tevékenység hátterében a lét áll, ennek tartalma tekintetében az emberi lélek
szellem, így vannak érzéki működés fölötti megnyilvánulásai (ilyenek az ítélet-
és gondolatalkotás, vallási és erkölcsi eszményekhez ragaszkodás) melyek az
igazság és az erkölcs világában teljesen időtlen élettartalmúak, így vég
nélküli létre hivatottak, szemben a csak ön- és fajfenntartásra hivatottakkal,
ezáltal az örökkévalósággal mit kezdeni nem tudókkal.

Harmadszor, Isten bölcsessége
(az, hogy nem mondhat ellent önmagának) nem engedi meg legtökéletesebb
alkotása, lelkünk megsemmisítését, továbbá igazságossága megkívánja, hogy a
lelki és erkölcsi értékek kiteljesedjenek, márpedig ezekre sokszor nem kerül
sor földi pályánkon, így a teljes igazságra és boldogságra vágyódásunk csak
testi sarunk levetése után, tehát az örökkévalóságban, a soha meg nem szűnő
létben lelhet kielégülést.

A tudós dogmatikus fenti
bizonyítását a jeles apologéta, Franz Spirago Katekizmusa alapján hét pontban
még érzékletesebben megvilágíthatjuk.

Először, mindannyian Teremtőnktől
kapott ösztönnel vágyódunk a tökéletes boldogságra, amely azonban a földi
életben az összes élvezettel sem elégülhet ki, ám ha azután sem, rosszabbul járunk
az ettől mentes állatnál is, hiszen akkor Isten nem igazságos, hanem
igazságtalan volna.

Másodszor, ha lelkünk mulandó
volna, akkor a legnagyobb gonosztevők bűnhődés, a legnagyobb jótevők jutalom
nélkül maradnának, ami ismét csak ellenkeznek Isten igazságosságával és
tökéletességével: mivel fő tulajdonsága az igazságosság, a lélek szükségszerűen
örökkévaló.

Harmadszor, öntudatunk,
emlékezetünk, lelkiismeretünk testünktől (annak lényeges tagjai elvesztésétől
és egész anyagának hétévenkénti kicserélődésétől) függetlenül is megmarad: kell
tehát léteznie benne egy olyan valóságnak, mely tőle és változásaitól
függetlenül halála után is fennmarad.

Negyedszer, szellemünk korunk
előrehaladása és testünk törékenysége ellenére is megmarad, amint ezt a
tudományos és művészeti élet nagyjainál gyakran tapasztalhatjuk, tehát
rendelkezünk egy tértől és időtől, tőlünk, körülményeink módosulásaitól
teljesen független állandósággal, lélekkel.

Ötödször, minden tapasztalat azt
mutatja, hogy értelmünk annál élesebbé, akaratunk annál erősebb lesz, minél
jobban fegyelmezzük önmagunkat, mindjobban függetlenedve környezetünktől, ebből
következően szellemünk akkor teljesedik be, ha megszabadulunk testünktől
halálunk után.

Hatodszor, ahogyan álmainkban
látunk, hallunk, beszélünk, noha szemünk, fülünk, szánk nem működik, úgy
halálunk után is lesz további, kizárólag lelkünk általi – tehát nem fizikai
érzékeink, a természettudományok, hanem azokon kívüli, számunkra ismeretlen
törvények szerint való – életünk.

Hetedszer, ahogyan a természetben
semmilyen anyag, a legapróbb porszem sem semmisül meg – legfeljebb alakilag
változik, de mennyiségileg megmarad –, úgy testünk – lelkünk hordozója – sem:
halálával szellemünk éppúgy nem vész el, miként az orgonista halálával
művészete sem.

Mindezekből belátandó, hogy a
lélek halhatatlanságának tudata az emberi nem történelmével egyidős, ezért,
hogy benne a kereszténység előtt és óta minden nemzet remélt valóságként,
fizikai érzékünkkel nem láthatósága ellenére kétségtelen létről való
meggyőződésként hitt, különösen is a „vészek hányta” magyar, tudva Szózatunk
költőjével:

Az nem lehet, hogy annyi szív

Hiába onta vért,

S keservben annyi hű kebel

Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő

És oly szent akarat

Hiába sorvadozzanak

Egy átoksúly alatt.

Nem bizony s ezért, hogy eleink
halálunkat természetes létfordulóként értékelték, arra törekedek evilági
életükben, hogy bekövetkeztével Isten színe látására jussanak, az
örökkévalóságba, a szem nem látta, fül nem hallotta végtelen boldogság
birodalmába. Ahogyan ezt igen szemléletesen kifejezi az alábbi (a Ferences
Közlöny 1938. novemberi számában olvasható) történet:

„Borromei Szent Károlynak volt
egy igen szép Michelangelo-képe. A halált ábrázolta kaszával a kezében.
Hálószobájában függött és mielőtt nyugovóra tért, mindig megnézte, hogy
emlékeztesse az élet mulandóságára. Egy idő múlva azonban rájött, hogy a kép
nem felel meg teljesen felfogásának. Azért elhívatott egy milánói festőt, és
kérte, javítsa ki. A festő zavartan nézte a remekművet, majd őszintén
bevallotta, hogy nem talál rajta semmit, amit jobban csinálhatna meg, mint a
nagy mester.

– Úgy javítsd át – mondta erre a
szent –, hogy a halál jobbjában kulcsot tartson, a kaszát pedig, amelyet oly
feltűnően mutogat, tedd át a balkezébe… Azt akarom ezzel mondani – tette hozzá
magyarázólag –, hogy a halál legfontosabb feladata nem az, hogy a lelket
elválassza a testtől, hanem hogy lelkünknek kinyissa a menny kapuját.”

Bárcsak ismét így tekintenénk mi
is a halálra, abban nemcsak az oly rettegett kaszást látva, hanem a halhatatlan
lelkünk előtt az örökkévalóság, a menny megnyitóját is!