A „szemléletváltás” ma divatossá, azaz szellemi lényegének
kiüresedett, rideg, absztrakt koporsójává csontosult, fogalommá merevedett. Ma
a világ elvilágiasodott, világvége hangulatú, valótlan valóságában választanunk
kell: folytatjuk tovább emberhez, Istenhez, természethez és lényünk
teljességéhez méltatlan útvesztőink önkényét a profán világ monetáris,
globalizált, élettől elidegenedett leledzésünk posványában, vagy tisztünkhöz
felnőve vállaljuk következményeit mindannak a pusztításnak, amit a felsoroltak
ellen elkövettünk és szellemi felnőttségünk első lépéseiként megtisztítjuk
beszennyezett fertőnk tárát: világunk virágát? Így lénye ragyogásában hagyjuk
kibomlani és próbáljuk megérteni misztériumát és részt venni benne
rendeltetésünk szerint: valós szabadságunkban. Ez a kérdés az alapja minden
elkövetkezendő lépésünknek, tettünknek, gondolatunknak és kimondott szavunknak
világunk rendjében. Kellő valós tájékozottsággal a tiszta gondolkozás előtt
megnyilvánul ez az alapvető igazság: építesz vagy pusztítasz, más út nincs,
nincs semleges mező és jelen időnkben egyre nagyobb a foganatja, sebessége és
közvetlensége mindennek. Építés alatt azt értjük, ami a világ szolgálatában
van, nem a mi korlátolt szemszögünkből, hanem az igazság, szépség, szeretet és
bölcsség teljessége egyetlen szemszögéből. 
S hogy mindez, hogy is jön az irodalom maga sajátos világához?
Kérdésünkre legyen válasz minden további sor. Az irodalom szellemi
természetének megértéséhez magát a művészet tágabb értelmű természetét
világítanám meg először.  E szöveg
keretei szűkösek az összes kérdéskört kielégítő válaszadáshoz, bár ennek
ellenére igyekszem tömören és mégis világosan körvonalazni mindezt. Ma a
művészetről alkotott fogalmaink önkényesek, absztrakt és a valóságtól
elhidegült tákolmányok, melyre már a múlt nagy gondolkodói és szellemi tanítói,
mint Aivanhov, Steiner, Guenon, Evola, Ciroan is felhívja a figyelmet direkt és
indirekt módon, bár rájuk sem, akár hazai óriásainkra (Hamvas, Weöres,
Várkonyi, Kodolányi) sem jutott kellő figyelem és megértés ennyi idő távlatából
sem. Olvassuk csak el Weöres XX. századi freskó c. versét,  Cioran: A bomlás kézikönyvét, Guenon: A modern
világ válságát stb, s bevallhatjuk magunknak, hogy az emberi szellem ragyogása
az önmegtagadás szégyentelenségét éli, melyet az, aki lusta vagy kifogásokkal
és gőggel él is látja csak a fent említett címeket olvasván. Az említettek
tartalmának tényét és sajnálatos realitást önkéntelen is felismeri. Kodolányi
János így jellemzi, a kor dilettantizmusát Várkonyinak egy levelében az Én
vagyok c. regénye kapcsán: „Unom már, hogy teológus létükre nekem kell
megmagyaráznom, mit jelent a logosz, az aion, az ólán s más efféle elemi
iskolás fogalom. Júdás-könyvemről ma sem tudok semmit. Csupán elgondolkodtam,
milyen theológiai görcsök közt iktatják, akik írják, mennyire kínos nekik az
egész s hogy megizzasztja őket az az öt tíz sor is, amit naponta hárman
leírnak. Mondd, öreg Velőscsont, van Neked fogalmad a butaságnak, a sötétségnek,
a gyámoltalanságnak és az infantilis gyávaságnak arról a tengeréről, ami a
világban és respektíve nálunk, hömpölyög?” -1952. február 8. (Megjegyezném, ez
csak a 20. század, mi lenne ma?) Jókai Anna, aki ezen lángelmék munkásságát és
a bennük működő küldetést jól ismerte és élte is életében és művészetében, így
fogalmaz egy Várkonyiról szóló előadás végén: „ … mégiscsak az világ dolga,
hogy ezt a két minőséget, ezt a földi matériát és, hogy úgy mondjam, a
tisztultabb égi szférákat, valahogy újra közel kellene hozni egymáshoz  […], de azért az nem mindegy, hogy mi emeljük
feljebb a Földet, vagy megvárjuk, amíg ránk szakad az Ég. […] Bizonyítsátok be
az Univerzumnak, hogy létezik egy olyan lény, amely a matériába süppedve, onnan
kiemelkedve, vissza tud térni az Atya támaszára! Ez az ember feladata, én ebben
hiszek! S azt gondolom, hogy aki közvetít, annak ezt kellene közvetítenie!” Ahogy megfogalmazták már, hatalmas a felelősség rajtunk művészeken,
közvetítőkön és hatalmas az értetlenség azóta is mind a művészet berkeiben,
mind a befogadói szférában. Ezen értetlenség stabilitása mögött meghatározott
félelem- és anyagelvű érdekek és ezen erőknek önerőből kiszolgáltatott lelki
táptalajok művelői állnak. És itt vagyunk ezer évek romlásának tetején, akár a
kakas, mely „emészthetetlen” szemétdombon ül, mégis várja a felkelő Napot. Ez
maradt nekünk, ez a szellemi Nap, mely egyetlen és igaz ragyogása lehet
elkövetkezendő művészetünknek. Ami ma nem az életet szolgálja, azaz épít, az
nem nevezhető ebben a szellemi fényben művészetnek. A világ egyetemességébe beleilleszkedő,
az általunk észlelhető világban működő szellemi erők bennünk és általunk
működetett erőivel átitatott alkotó, építő, szépítő, hatványozó szabad
szolgálat és társteremtő tevékenység a világ egyéni és kollektív megismerésében
és alkotásában, az egyetemes szellemben. Ma ez a művészet iránya! Az, hogy ez a
történelem folyamán korok és kultúrák szerint miképp, hogyan működött, ismét
nem e rövid vázlat feladata. Számunkra elég most annyi, hogy jelen időnkben, az
emberi szellem és tudat iránya erre növekszik, és mint a magyar bölcsesség
igéje, itt is vezércsillag lehet a mindenkori mondat:  „Aki nem hiszi, járjon utána!” Az említett
lángelmék tanításai már egyenként egy életen átívelő elmélyedést megérnek a
megismerés szellemében, nemhogy együtt. Így bátran kérem az Olvasót, vállalja
magára azt, amit én nem írok le helyettük még egyszer, tán kevésbé szépen és
pontosan, mint ők. Kíméljen meg a szégyentől, mert bármely szócséplés helyettük
számomra az lenne. Térjünk inkább a középpontjához vissza. Az irodalom
szemléletváltásához.  Magát a
szemléletváltást a magyar nyelv géniusza fényében vizsgáljuk kicsit. Szem,
szem-lél, szem-lel, szem-lélek, szám-lélek, szám-lál… Az irodalom kulcsa a Szó,
a Teremtő Ige, a Szókincs, az ős zenge, a vibráció, a hullám természetű
kvantum-valóságunk a nyelv (azaz a szellemi igazság leképezése a világba)
eszközével való kódolása, újraírása, átírása, megírása, felírása, de nem
leírása, kiírása, felülírása. Milyen érdekes hogy a Szó relatív szolmizációs
hang ugyan azon a számszerű és helyzetű viszonyban áll, akár a Torok csakra az
emberi asztráltest érzékszervei közt. Így kötődik össze a szó és a Szó és az
Ige G-hangja a G-hanggal. Kiss Dénes beavatott költőnk és nyelvi gondolkodónk
is felhívta már a figyelmet a szám és az (én) szám kapcsolatára. A nyelv az
informatikában is egy kódrendszer, azaz in-formáció, forma és tartalom egysége,
mely még a 150 éve működő és ezt megfejtő és a tudomány eszközkészletével
vizsgáló kvantumfizika számára is megértésre vár. Ezen tudomány már Heisenberg
óta tudja, hogy a szemlélet, hogyan kvantálja (számosítja, számértékké,
koordinátává, helyzetté, pályává, részecskévé redukálja) a végtelen lehetőséggel,
potenciával rendelkező elemi részecskék hullámtermészetét. Így megfigyelésünk
tükre a valóságnak. Itt kapcsolódik a szem-szem (termés, mag, gabona – fényt
érzékelő látószerv) és a szám-szám össze (a beszéd eszköze, szó szer-szám, az
emésztés, a külvilág belsővé tételének első állomása, a csók, a lélegzet
alkímiájának kapuja, beavató barlangja – a mennyiség és a minőség összhangzata,
forma és tartalom fraktális matézise). Mint belső valóságunk, a lélek
tükröződése a világunk, ekképp az ige, a vibrációs hullám is saját szám íze,
kódrendszere szerint működik az egyetemes játékszabályok rendszerében, így
vetve el azt a szellemi szemet, magot, részecskét, mely megfogan az anyagban és
kihajtja valóságunk sarját. Így máris világosabb hogy, jelen tudományuk általuk
is érthetetlen jelenségei és tényei, hogyan tükröződnek nyelvünk ősi
géniuszában. A valós matematika, fizika, kémia és nyelvészet mind egyazon
valóság összhangzatos törvényeiben, egymást átszövő rendszerében élnek,
léteznek és működnek. Ezt felismerve válunk képessé addigi szemléletünk előtt
még rejtett dimenzióinak megértéséhez. Ahogy Jézus Urunk is mondta: Mert akinek
van, annak adatik, és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik,
amije van. ( Mt 13:12). Az irodalom így az ige, a szám szer-számával való
szer-e-tett, az ige igazságának egyéniségünk (személyre szabott küldetésünk
egyetemes jogosultsága) által való szolgálata és kibontása. Ma nem szolgálhatja
a szó a szitok, a pusztítás, a válság obszcén és közönyös kongását az üresség
útvesztőjében. Az irodalom mindig a szellem tükre volt az ember ősemlékezetének
korhoz és térhez illesztett lecsapódása mely, az individualizálódó tudatosság
irányába haladt. Szabó Lajos szavaival élve, a mítosztól a logosz irányába
történő eltolódás. Bár korunkban a logoszt teljesen kiemelték önmagából. Akár
ha a magzatot akarjuk megérteni anélkül, hogy az anya jelen van, így a magzat
elvetél, és amiről azt hittük, hogy a magzat teljessége, az csak porhüvelye,
tudatlan gyilkosságunk okozata, nem az emberi nem nemes első földi szívverése
és csodája. Így a mi feladatunk, hogy amit meghalasztottunk, azt a 2000 éve elhangzott
és valóssá tett tudást magunkhoz véve, eljussunk a Logosz kereszthalála utáni
következő stációkig, megélve a feltámadást, ami az igazi forr-a-dalom, mely
jelen esetünkbe képes az ír-ó-dalom zengéit, ahogy azt már próbálták, Szép
Szóvá nemesíteni. Ezen szerénységet, alázatot követelő küldetés és szabad
vállalás áll a következő, ezt vállaló nemzedék előtt, azon szemétdombnak
tetején, mely az idő és az önzés ürülékeként emészthetetlenül felemészt minket.
A világ misztériuma addig rejtve marad a szemlélődő előtt, míg szemtelen vele
szemben, így csak önmaga szemtelen világával szembesül, nem hajt sarjat a
valóság, csak a szem-fény-vesztés, önkényünk illúziója. Feladatunk hát, ennek
tükrében alkotni, immár ezen igazságok tudatában, ezeket élve és érlelve, és
természetesen az ezt értő alkotó elődeink és/vagy a rajtuk keresztül ható,
életművükben, alkotásaikban, egyéniségükben tükröződő összefüggések kibontása
és helyes fényben fürdetése, megtisztítása és vizsgálata.  A szakrális létmód a modern, nyugati,
materialista emberből kihalt, helyesebben fogalmazva, elfojtott derengéseiben
észrevétlenül  tartja életben a lélek
lélegző foszlányait. Mirchea Eliada is megállapította Junggal egyetemben, hogy
a vallásosság, helyesebben értelmezve, a Lét Szentségében való hit az emberi
tudat sajátossága, önvalója ősi ösztöne, melyet elnyomva a profán világ
ürességét éljük csak át önteltségünk által generált világleírásunkban. Ezen
mély és valós etimológiában az ír-ó-dalom szavunk egy belső, személyes dal,
ének, a szférák zenéjének ősi, a teremtés örökségéhez közelítő gyógyító szer,
melyet korunk kiválasztott, erre a küldetésre rendelt egyéniségei, tehetségei
szükséges, hogy ennek ismeretében és fényében megadjanak nekünk, a világnak, az
egyetemes szellemnek, és persze maguknak is. Ma ez létfontosságú tényező, hisz
a magyarság életében a költészet mindig is a néplélek kollektív teljességére
ható tényező volt, akár mű-, akár népköltészetről, vagy még archaikusabb
„irodalomról” beszélünk. Tisztában vagyok megállapításaim súlyával és azzal is,
hogy sokaknak, akik nem élik át ennek küldetéstudatát sértés lehet mindez.  Csak remélni tudom, hogy az általam
megszólaló szükségszerűséghez jómagam és alkotó, művész társaim is felnövünk
egyszer és művészetünk a magasabb rendű valóság hordozójává nemesedik
lelkünkkel egyetemben.  A Szó tudása,
ismerete a nyelvünk tükrében olyan mélységeket tár fel az ahhoz alázattal és
odaadással nyúló és tanítására felkészült megismerő szellem előtt, melyekre már
jó néhány csodás nyelvész, művész, történész, tudós, stb. avatást kapott,
melyet csak az Igazság Szeretete ragyog be. Álljon itt példaképpen jó néhány
név (persze a teljesség igénye nélkül, mert hála égnek egyre többen vannak),
melyek megkerülhetetlenek a témában: Pap Gábor, Bíró Lajos, Színia Bognár
Erika, Borbola János, Végvári József, Kiss Dénes, Gönczi Tamás, Rókaly József,
Magyar Adorján, Tomory Zsuzsa, Obrusánszky Borbála, dr. Bobula Ida, Grandpierre
Atilla, Somlósi Lajos, Hagymás István stb.. Adózzunk hálával és tisztelettel az
ő munkájuknak, és Szép Szavainkat újra megértve alkossunk „káromkodásból
katedrálist” (Nagy László), hogy e deszakralizált, időtlen-idétlen kort
örökséggé emeljük a Szó legnemesebb értelmében, értelmen kívüliségében. Áldással
és szívem szeretetével:
Péntek Róbert,
2018.04.10.
E nap örökkön várva
érkezésed, Drága Atillánk!