Másodszor térek be ebbe a bárba. Tegnap is jártam itt,
s távozásom után rögtön megfogadtam magamnak, hogy ma is eljövök. Megszerettem
ezt a helyet különös atmoszférája miatt, de a turisták mégis elkerülik, mert
félreeső helyen van, kissé messze a fehér homokos karibi tengerparttól és az
elegáns szállodáktól. Helyette inkább kagylókat szednek apály idején, tortillát
esznek a piacon, vagy összevásárolnak minden haszontalan dolgot, amit otthon
majd győznek elajándékozni – igaz, sokan élnek ebből ezen a környéken. A
tehetősebb turisták, pedig a belváros lokáljait látogatják, ahol fényűzőbb az
éjszakai élet. Én nem tartozom ezek közé, sokkal inkább egyedüllétre vágyom,
esetleg eredeti, latinos zenére és ebben a pillanatban egy hideg italra, de
arra nagyon.

Ezen az estén is ott ül a lány, ugyanazon a bárszéken, mintha kibérelte volna
azt a helyet magának, s csak pont azért, hogy engem szemmel tarthasson.
Kérdezhetné valaki, akkor én miért választottam pontosan azt az asztalt, ahol
előző nap is ültem. Én erre azt mondanám: ez meg az én szokásom.

Talán huszonöt éves lehet, bár ebben a félhomályban csalóka. Lába keresztben,
bal vállán ruhájának pántja kissé lecsúszott. Szinte minden ugyanolyan rajta,
mint tegnap, a ruha fazonja teljesen megegyező, csak színe más: most halványkék,
mint a búzavirág, mely kiemeli bőrének kreolságát.

Figyel engem, és észreveszi, hogy én is észrevettem őt. Jobbnak látom, ha
elfordítom a fejem és kényszerítem magam, hogy másfele nézzek, de érzem, hogy a
mozdulatom nem sikerült természetesre; szinte belepirulok, mert annyira
idétlennek hat. Tudom, ő sem hiszi el, hogy ezt akartam valójában, és ha most
odanéznék, bizonyára mosolyt látnék arcán.

Felemelem a poharam, kortyolgatok belőle, de a jég már felolvadt és nem annyira
hűsít, mint ahogy szeretném, és az éppen kifújt cigarettafüst visszamaradt
nikotinja a whisky ízével keveredve a számban, nem esik túl jól. De most már
mindegy, újat szippantok a cigarettámból, megint kortyolok egyet az italomból,
hogy minél előbb újat rendelhessek.

Szombat lévén gyűlik a tömeg, egyre többen leszünk, és ezzel párhuzamosan a
zajszint is emelkedik, nő a feszültség, na meg a füst is a levegőben. Izzasztó
itt minden, verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokokon. A bárpultnál a mixer
bekapcsolja a ventilátorát.

Intek a felszolgálónak, mutatóujjammal jelet rajzolok a levegőbe, hogy újabb
italt kérek.

Időközben megfeledkeztem a lányról, de most, hogy odanézek, csalódottan
állapítom meg, hogy már nem ül ott, helyette egy kövérkés emberke törölgeti
zsebkendőjével homlokát; melege van neki is, mint mindenkinek ebben a teremben.
Az egyik vendég mutogat felfelé, hogy kapcsolják be a plafonon függő
ventilátorokat. Valaki eleget is tesz kérésének, így pár perc múlva érzem, hogy
jobb lesz, ahogy a lapátok forogni kezdenek. Szép lassan normalizálódik a
helyzet, de a cigarettafüst egy darabig még csíp.

De hol a lány? – kérdezem magamtól.

Próbálom felkutatni, s megkönnyebbülök, amikor meglátom az egyik sarokban egy
asztaltársaságnál, pontosabban három lány társaságában. Az egyik kerek asztalhoz
ült át, valószínűleg a barátnőihez – gondolom.

Észreveszik, hogy nézem őket, felém nevetnek, de a nekem tetsző lány mosolya
más – ezt határozottan érzem –, van benne valami cinkosság, mintha másképp
ragyogna a szeme, mint a többinek. Állja a tekintetemet. Vagy csak én érzem és
látom így? Rádöbbenek, hogy nem menekülhetek a pillantása elől én sem.

A pódiumon megjelenik egy zenész, aztán még egy, és jön a harmadik és a
negyedik, aztán az ötödik is. Öten vannak, öt zenész, majd egy nő lép fel,
valószínűleg az énekes. Komótosan kezdik a hangszereket kicsomagolni. A dobról
lekerül a takaró, gazdája állítgat valamit rajta: magasságot a cintányérokon,
magasságot a háromlábú fémszéken. Mozdulatai kimértek, hiszen számtalanszor
elvégezte már ezeket. A zongorista a széket tekeri feljebb, ráül, próbálgatja,
míg jó nem lesz. A bőgőről is lekerül az „öltözék”, hosszú cipzár rándul,
titkos vágyakat ébreszt férfiak képzeletében. A szaxofonon játszó zenész
felveszi a sarokból hangszerét, néha belefúj, állít a sípon, majd újból
próbálgat, és újból állít, legvégül visszateszi a dobos mögé egy székre, aztán
a pódiumról lelépve az egyik közeli asztalhoz ül.

Van még idő. Hosszú még az este, az éjjel.

A többi is végzi a feladatát hangtalanul, csak néha-néha mosolyognak egymásra,
meg néha az egyik vendégre, akit bizonyára mind jól ismernek, vagy az is lehet,
hogy ő a bártulajdonos. A pincér tálcán italokat visz, az asztalra teszi – az
előbbi zenész elé –, melyen ott szerepel egy táblácska, rajta Reserved
felirat. Fenntartott hely – gondolom, a zenészeknek.

Újból elkalandozom és megfigyelem a többi vendéget, tekintetem körbejár, majd a
lányhoz ér, aki még mindig a sarokban ül a többiekkel. A bárpultnál a mixer az
arcát most a ventilátornak tarja, de megzavarják, újabb rendelést kell
kielégítenie. Arcán aprócska grimasz jelenik meg, de végzi a munkáját
becsülettel, hisz ebből él, ebből tartja el a családját; biztosan sok gyereke
van. Leemel a feje fölül egy üres poharat, jégdarabok koccannak az aljában,
majd emelkedik egy gines üveg, litty-lotty, telik a pohár. Egy fémtálcán újabb
pohár csattan – jön a következő –, de ebbe már valamilyen színes folyadék
kerül. A harmadik pedig fehér rum, ez biztos, mert megismerem az üveget.

Felkeresem a mellékhelyiséget, meglepődöm, mert a körülményekhez képest tiszta,
de sietek vissza abban a reményben, hogy a lányt még mindig a helyén találom.
De nem látom, csak barátnői diskurálnak ugyanúgy, ahogy azelőtt; a lány eltűnt.
Figyelmetlen vagyok, mert amikor hátratekintek, a hátam mögött a két toalett
ajtótól nem messze a másik falra szerelt embermagasságú tükör előtt áll a lány,
és a haját, ruháját igazítja. Keresztülszalad a fejemben, hogy bizonyára nem
véletlen történés ez, de mit számít, hogy véletlen vagy sem! Bátorságot
gyűjtök, de felesleges, mert újabb mosollyal jutalmaz, aztán egyenesen elém áll
és megszólít. Hiába, a latin temperamentum!

Anelita vagyok – mondja, és kérlel, üljek az asztalukhoz, ha nincs jobb dolgom.
Miért is ne? Valóban nincs jobb dolgom. Válaszolok is neki – bár teljesen értem
minden szavát, mégis egy pillanatra bizonytalanság fog el, hogy valóban ezt
akarom-e. Észreveszi tétovaságom és kiejtésemen, hogy nem vagyok idevalósi.
Kérdőn tekint rám. Én elmondom, honnan jöttem és miért, de csak tényleg
röviden, mert nem akarok belebonyolódni a magyarázatba.

Mire visszaérünk, a zenekar tagjai elfoglalták helyüket a pódiumon; cintányér
csörren, néhány mélyebb dobbanás, mely megrázza a levegőt és az ember szívét,
majd a bőgős is néhány húrt pendít hangszerén.

Játszani kezdenek.

A zene egy pillanat alatt feloldja közöttünk a feszültséget. Megmozdulnak a
párok. Néhány férfi és nő keze a magasba lendül, majd taps és biztatás, és a
latinos dzsessz ütemére rándulnak a lábak, mozognak a csípők, pörögnek a
szoknyák.

Sose hallott dallamok.

Sose látott mozdulatok.

Ahelyett, hogy leülnénk, inkább középre húz, a táncparkett közepére, pereg a
nyelve, most szinte semmit nem értek, de kitalálom akaratát – hiszen a
szituáció adja magát. Elvegyülünk mi is, megfogjuk egymás kezét és csípőjét,
néha közel simul hozzám, majd eltávolodik és kipörög. Arcán és nyakán sós
cseppek, lassacskán apró kis ereket képezve folynak lefelé a mellei közé, hogy
aztán szétterüljenek újból, és végül eltűnhessenek a ruha szövetében. Szinte az
egész teste beszél, ahogy hozzám simul, és ebben az izzasztó melegben, ebben a
cigarettafüst és whisky illatú helyiségben is sikerült megéreznem vanília
illatát. Hajtincsek repülnek, semmivel össze nem téveszthető, átszellemült
tekintet, öröm, boldogság. Újabb sikeres mozdulat, majd érzékien kihívó nevetés
ingerel tovább, hogy megadjam magam a sorsomnak, és derekát átfonva
hátradöntsem, majd egy kört leírva magamhoz rántsam megint.

A zene nem mérlegel.

A zene irányít; engedelmes szolgája vagyok.

Soha nem tudtam, hogy ilyen is lehet egy tánc. Soha nem tudtam, hogy így is
lehet táncolni. Ez a valóság: én itt, így, ezzel a lánnyal, annyira abszurd,
hiszen egy órája még elfordítottam a fejem, ha rám nézett.

Vajon miért képzeltem ebben a pillanatban, hogy ez a nő ártatlan? Vajon miért
akartam ezt hinni?

Ahogy szemezett velem és mosolygott rám, aztán ahogy utánam jött, s mintha
véletlenül botlottunk volna egymásba, majd ahogy leszólított, és végül, ahogy
táncra invitált, minden ellene szólt. De mégis, valamiért nem akartam „rossz”
nőnek beállítani magamban. A valósághoz való viszonyom ebben a pillanatban
hadilábon állt, de viselkedését mégsem éreztem közönségesnek, inkább túlfűtött
erotikát éreztem benne, ami rendkívül kellemes érzéssel töltött el.

A zenekar új számba kezd – most már a harmadikba. Szaxofon hasít éles dallamot
– egy pillanatra szomorúságot szaggatva lelkembe és felszínre hozva a vágyat
mindkettőnkben –, lassút és pihentetőt, hogy jobban felfedezhessük egymást.
Ajkai fülcimpát érintenek, s megborzong a tarkóm, a hátam, a képzelet újabb
utakat ígér. Fülembe most ismeretlen szavakat duruzsol. Elővillannak fogai, és
nyelve síkosan, melegen keresi az utat az enyém felé...

Áttáncolunk egy órát, szinte észre sem veszem az idő múlását. Kábultan dőlünk
le az egyik asztal mellett szabadon hagyott székre, meg sem kérdezve a mellette
ülőktől, hogy szabad-e – mintha mindenki testvére vagy legalábbis barátja lenne
mindenkinek. Sikerült a pincért gyorsan elcsípnem, így lehajtunk egy italt
mindketten, s megpihenünk néhány percre. Előkerül a cigaretta, megkínálom vele,
elfogadja, majd gyufa sercen, és ahogy közelebb hajol hozzám a tűzért,
szemügyre veszem ismét: milyen szép!

A zenekar újból gyorsba kezd, most már rögtön engedelmeskedem a kérésnek, vagy
inkább szelíd parancsnak, tudom a dolgom, tudom, hogy felesleges ellenkeznem. A
terem közepe újból megtelik párokkal, ebből a forgatagból én sem akarok
kimaradni. Aztán, amikor már a teljes kimerülés határához érünk, a zenekar
megkegyelmez. Ahogy csillapodik a ritmus, ugyanúgy fogy a tömeg is, már csak néhány
dülöngélő pár marad, melyek nem adják fel, amíg a zenekar bírja, abba nem
hagyja.

Ekkor ajkait buja szavak hagyják el – de nem idézem, ez maradjon a kettőnk
titka –, közben a női ujj keres és talál, és azt is érzem, hogy megváltozott
számomra a világ a teremben, érzem, hogy ez a tánc már másról szól. Kettőnkről,
az életünkről, a saját, belső nyomorúságunkról, a vágyainkról, meg arról, hogy
mégis csak érdemes élni – hisz felejteni jöttem ide.

Eddig mindig megéreztem, ha új fejezet kezdődik életemben, és most ezt
határozottan érzem. Valami lezárult, vagy elkezdődött? – mindegy honnan
szemléljük. Ebben a pillanatban felismerem, hogy ez a történet teljesen
beleillik életem regényébe, amelyet oly gondossággal, keservesen írtam, és
amely már egy éve összeomlott. Hát mégiscsak tudok önmagam lenni, amilyen már
nagyon rég voltam! Ebben a szituációban határozottan jól érzem magam; vagyis az
élet egy nagy kaland, aminek én is részese akarok lenni, sőt vagyok, s ennek
most tökéletes kísérőzenéje ez a latin dzsessz, és ebben tökéletes partnerem ez
a lány. Most már nem én vagyok az, aki előző nap véletlenül tévedt be ebbe a
mulatóba, aki csak sétálgatott céltalanul fel-le a város különböző épületeit,
tereit felfedezve, a járókelőket megszólítva információért, és aki elcsodálkozott
a szűk utcák látványán és a szemmel látható szegénységen. Minden előre
elrendeltetett, nem lehet másképp. Valahol a lelkem legmélyén mindig ott
munkálkodott önmagam szüntelen keresése, megismerése, s most úgy érzem, újból
megtaláltam a helyem, visszataláltam az életbe.

Most már kábultan dől a vállamra, kimerült teljesen. Az ital tette, a
cigaretta, a füst, a tánc, vagy mindez együtt – ki tudja? Későre is jár.

Ekkor egy kérdést intéz felém.

Hangja olyan lágyan és dallamosan szól, úgy hangzik el az a bizonyos kérdő
mondat, hogy szinte nem is hallom, csak úgy, egyszerűen belém ivódik minden
szó; minden szótag külön zenével bír.

Megfogja a kezem, és kivezet a teremből...

Most itt ülünk a parton, a homokban – még nem olyan
forró, mint délben szokott –, együtt nézzük, hogyan kel fel a nap. Két kezével
hátul támaszkodik, szoknyája combközépig felhúzva, a sós víz mossa lábát az
enyémmel együtt. Szél kócolja fekete haját, kezével igazítja, aztán arcán
zavart mosoly támad, de nem töri meg a csendet, a hullámok halk zaját. Elidőzöm
lábán – a térdén és a combján –, majd a mellein, s újból megállapítom, hogy
milyen szép. Bőrén nyoma sincs a fáradtságnak; most jóval fiatalabbnak látszik,
mint ahogy az éjjel gondoltam.

Hogyan tovább? – teszem fel magamnak a kérdést, de tényleg csak magamnak, mert
érzem, hogy minden szó ügyetlennek tűnne ebben a pillanatban. Helyette inkább a
zsebembe nyúlok, amerikai dollárt húzok elő, a markába akarom tenni, de
visszautasít:

- Neked ingyen gringo! – mondja most angolul, majd ujjaival végigsimítja arcom.
Ez a gringo most nem tűnik sértőnek, tudom, nem is annak szánja, s mintha
igazolni akarná gondolatom, megcsókol.

Hálás vagyok és talán ebben a pillanatban még egy kicsit szerelmes is.

Feláll, felhúzza cipőjét, megtisztítja ruháját a homoktól, majd elindul vissza.
Kissé ügyetlenül lépdel, a homokban bokája mintha megbicsaklana néha, majd az
útra érve hátrafordul. Felém int, aztán elindul a városhoz vezető úton, a
nyomorúság felé.



Pécs, 2006. május 18.