Kizuhanunk lassan ebből az évből. Körtáncot lejt a hold, mint a szatírok a HÉV vonalán, mikoron a nemzeti érzés az utcákról kiszorulván stadionokba préselődött, s izzadó lobogók erdejében valami tűnt nagyságról elmélkedett. Azután ez is véget ért, s új zaklatók járják a vonalakat, tért ölelő közönytől ittasan, hideg fejjel, arcátlanul. A mérgezett, drága lét csontig kifordult arcát hiába mutatja feléd, szegődő szavad, mint korbács veri a hátad közepét. Esztelen vadorzóként járod napjaid rengetegét, s mint rongyos Pilátus folyton mosod kezeidet, látni sem akarsz mást, csak amit mutatnak neked. Árnyékodon átlépett, s az áramlatok tengelyén túl suhan az idő mozdulatlanul, s karjaiban reszket, vacog a való, s a porló jelen hatókörét már meghaladta minden fájdalmas veszteség. Sóhajt a nedves avar az enyészet havában: ha így sietsz, biztosan odaérsz…
2019-11-18
|