Őszi napforduló
Múlik az év, elfogynak napjai,
oly’ kevés, mi hátra van,
S ahogy a fák köröttem álltak
ijedten és csapzottan,
néztem, hogy csurog az ég
keserű leve,
s jó lett volna felnevetni, hogy: még!
Még jöjjön sok év,
a sóvár vágyak ünnepe.
S akartam, hogy új oltás
a csontomba vésse,
hogy élek, s hiába fagy körém
az őszi eső kerítése,
még nemcsak anyag vagyok,
még bennem is az ős,
a teremtés milliárd éves
fénye ragyog.
Pattog a tűz a száraz ágon,
s az égen, a végtelen folton
elring a hold csücsörített szájjal,
és a felhők végtelen hájjal
elfekszenek utcán, tetőn, bolton,
s jó lenne ilyenkor,
ima, Isten, vér és a bor.
Múlik az év, az élet,
mint a világban a
messzi remegések,
mint csók, mit mi veszünk
és ti adtok,
vagy a zománc, mi lepattog
halk kopogással egy másik éjben,
de most fülembe röppen
egy távoli ének,
s énekelni lenne kedvem,
nekem, a vénülő remetének,
kit annyi könny és könyv szorongatott,
de míg lusta torony döng fölém,
és misére mennek a vének,
én örülni kezdtem az eső ütemének,
melytől kigyúl e világvégi pompa:
lehullott éveim halomba…
