Likas korong
/Molnár Gabriellának ajánlva/
I.
Állandó rézkarc a hóesés,
én igazán fázni jöttem,
a szél fonatán elrobog velem és
elolvad minden mögöttem.
Csonkítják az angyalok szárnyait,
a mécsest elfagyott ujjak védik,
a könyörgés szájban nem lakik,
a hullások csendben kötnek végig.
A kosár füle hall egyedül,
mint engemet ég-táj,
hóvirággal csüngeti belül
így kagylómat űr-száj.
Csikorog az üres korong,
parttalan meglapulásom,
kilyukasztott ősz nyakam kong,
ha magamat kiásom.
Ilyenkor nem terem meg a som.
Hát kovácsolj ajkad harapván,
a fagy vesse üllőd, szítsd nyomásom
s hűts vérgyöngybe zártan: gyümölcs a fán!
II.
Tán nem érek, ha megérek,
mint hóban a méreg,
hova aludni térek:
fekhelytelen.
Minden madár az én dalom,
mind énekelni hagyom,
bennem nincs más vagyon,
csak rejtelem.
Ott hol a kín megszakad,
hol kilehelted még szavad,
keresztbe repedt sugarad,
most is nyelem.
E kifordult gömb vagyok én,
hattyú szívben alszom, vén
tán vénebb, bár enyém:
szűk végtelen.
Te szólíts meg angyalom,
Kereszt-szemre szómalom!
Magzatvízre szomjazom,
de nincs szám s szem!
III.
A világ vakfoltja űzetésem,
magtalan megeredt vetésem
s örök tátogás-OM szétfeszül,
két fehér babszem a csöndben elterül.
Tőlem meg ne s belém se ess,
úgy kívánom, hogy egyedül szeress,
de elragad, mint táltost csontjai,
mint tatárt falvak hontalanjai!
Koszorúzom, mi megragadgató,
az „m” előtt berreg, reng hat Ó.
Gyújts világot vákuumom körül,
de maradj meg, ha más neked örül!
A súlytalanság körbe sompolyog.
Megszületni szüntelen tudok.
Te szólítsd meg anyám, magzatom,
ha szétfeszültem halva, lát s hagyom.
2018.12.15. Badacsonytomaj
