R. Maria Rilke: Archaikus Apolló-torzó elemzése

Nem ismerhettük hallatlan fejét,
Melyben szeme
almái értek. Ám a
Csonka test mégis izzik, mint a
lámpa,
Melybe mintegy visszacsavarva ég

Nézése. Különben nem hintene
Melle káprázatot,
s a csöndes ágyék
Íves mosollyal, mely remegve lágy még,
A
nemző középig nem intene.

Különben csak torzult és suta kő
Lenne, lecsapott
vállal meredő,
Nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

S nem törnék át mindenütt busa fények,
Mint
csillagot: mert nincsen helye egy sem,
Mely rád ne nézne.
Változtasd meg élted!

E szöveg alanya és tárgya R. M.
Rilke: Archaikus Apolló-torzó c. verse és a hozzá tartozó Nemes
N. Ágnes tanulmány, mint forrás. Együtt tápláljuk a közös
megértés folyóját, amely talán eljut a teljesség óceánjához
a közreadott elemzése segítségével, melyben a nemesség és a
nagyság archetipikus útjának jelenléte lélegzik. Az én
feladatom abban áll, hogy e szellemi individualitás által
inspirált alkotást és a hozzá tartozó alázatos intuícióval
letapogatott megértés kereteit az akkor megszületett teozófia
(isteni bölcsesség) fényébe eloldjam, mivel e műből, mint azt
látni fogjuk, ez a bölcsesség sugárzik. A költő egyéniségén
és művészetén keresztül ezt a szellemi impulzust oltotta bele az
európai irodalomba.

Legelőször arra hívnám fel a
figyelmet, amit valószínűleg nem szoktak emlegetni egy verselemzés
kapcsán. Rilke lényében megjelenik a Máriaság (neve), mint a
bölcsesség földi székhelye (Szófia-isten asszony), ráadásul
központként az individualitás (keresztnév) és az örökség
megkötő erői (családnév) között, mint egy kiegyensúlyozza
ezeket az erőket. Nyilván az irodalmárnak ez nem jelent semmit,
viszont ha távolságtartóan, holtan kezeljük ezt és egyéb más
tényeket, akkor a valós, lelkünkbe otthont nyerő bölcsesség nem
gyúl világra. Próbáljuk ezt a szemléletmódot előítéletektől
mentesen vizsgálni és mindazt átélni lényünkbe, amit általa
megértünk.

A vállalkozása ezzel a verssel is az
volt, hogy nem magából a művészet, az alkotás, teremtés
eszményéből kiindulva szándékozott reflektálni arról, hanem a
már megfogalmazott alkotáson keresztül kívánt visszajutni annak
egyetemes forrásához. Ezt a forma is alátámasztja, mivel egy már
meglévő, szinte kristályos, tiszta szerkezet, struktúra
kereteiben mozogva kell eljutni e célhoz. E forma (szonett) távlatai
messze mutatnak, ha megértéssel fordulunk hozzá. Legyen annyi elég
itt nekünk, hogy az ember földi létének reprezentánsa lehet a
szonett forma, ami a maga precíz, strukturált, mérnökien arányos
rendszerével, de földi, anyagi keretein keresztül kell, hogy
eljusson időtlen, örök szellemi valójához, mely független a
földi tényezőktől, akár az ember maga. A 11-es szám, mint az
isteni kezdet újrakezdése és szembeállítása egy azonos, de
mégis tőle külön álló teremtő tudattal (ember), jelenik meg a
szótagok gyakori számában. A két 4 soros strófa szembeállítása
a 2 három sorossal egy dinamikus ellentét lehetőségét teremti
meg, a földi (4-es elemi) minőségtől az égi, szent hármasságig.
A szonett e szakrális mivoltáról ennyit említenék meg,
fókuszunkat irányítsuk a konkrét műre. A címben lévő első
szó is, az archaikus, a fent már említett vállalást erősíti
meg bennem, hogy az ősiség, a tiszta érintetlen, paradicsomi,
bűnbeesés előtti állapotát akarja megkeresni, mikor még nem
deszakralizálódott (Elidade-i terminussal élve) az ember tudata,
és együtt élt a panteisztikus világgal. Az elemző költőnőnk
ide tartozó mondata is ezt sejteti: „Még nem a művészet
áhítása, hanem az áhítat áhítása hozta létre.”. A torzó
szó ismét mélységek és magasságok közt enged átmenetet a
megértésben. A torzó az idő, a múlandó világ sajátja, ahol az
örök változás (elmúlás és teremtődés) ciklusai ismétlik
egymást, viszont a forma „tökéletlensége” mögött rejlő
magasabb szintű megértés, perspektíva lehetőségét is rejti,
azaz torzó annak, aki nem hajlandó szempontot, súlypontot váltani
a szemlélődésben, mondhatni dimenziót ugrani. Ez a dimenzióugrás,
maga az extázis, azaz az önfeledt (játék) állapot, amely az örök
önvalóhoz juttat, a Világszellembe. Ezt a szemléletváltást adja
meg nekünk a fraktálok világa is, ahol a törékeny rendszerekben
megbúvó káosz, egy magasabb síkon (komplex számok attraktorai) a
harmónia végtelenségét tükrözik. Ezt hívja a keleti
misztérium a forma síkja fölé emelkedésnek, amit Rilke is
megélt, és mi is megélhetünk verse által. Elemző magyar
géniuszunk is hasonló meglátásra jutott. „Ez a 14 soros,
rövidke vers, ami semmi másról nem szól, csak arról, hogy a
költő megnézett egy görög szobrot, életünk legmélyebb
emócióit bolygatja meg, egyik oldalával a szakralitást, az
istenélményt érinti, másik oldalával a szerelem egy eksztatikus
fajtáját. Mert eksztatikus vers ez, rendkívül nyugodt, tárgyias,
halk szavakkal kirajzolt eksztázis, egy nagy lelki ünnepet
hordozó.”. Ez magyar népdalaink „régi szeretője” is a
mennyei szerelem örök társa, (magyarul menyegző), ahol egy földön
túli szférában még egyek voltunk a most formákra szabdalt világ
többi részével, az egységes Szellemben. Ez a tudattalan vágy
hívta elő a lélekben székelő istenit, amely képes volt ezt
meglátni ebben a szinte már kődarabbá redukált szoborban.
Apolló-misztériumának ismerete is messzi vezetne minket, viszont
itt csak annyit emelnék ki ebből az összefüggésből, hogy a Nap,
mint a fény, a láthatóvá tétel, az életet magából áldozatként
kiárasztó, a centrum, az emberi Én, a tudat isteni fényének
reprezentánsaként jelenik meg, mint a Szellem végtelen óceánjának
egy-egy cseppje bennünk. Mi magunk vagyunk az Apolló-torzók, a
szabad akarat árán öntudatra ébredve „estünk bűnbe” , s
váltunk torzóvá a tévedések útján. Remekül érzékeltette
Nemes Nagy Ágnes, hogy a mitikus múltban még a művészet és a
vallás nem vált el egymástól, egymásban gyökeredzve,
szimbiózisban éltek. Ez azért fontos megállapítás, mert az
akkori emberi tudatállapot teljesen más volt, amire René Guenon,
M. Eliada, Jung, Steiner és a magyarok közül Hamvas, Várkonyi és
Kodolányi is felhívta a figyelmet. Ez a világszellemben élő
ember a kozmogóniát megismétlő folyamatként, a Teremtésben a
Teremtmény és a Teremtő közti állapotban élt művészetével
is, de főként azzal. Rilke a Homo Religious kísérletét tette
meg, azaz újra összeköti, ami szükségszerűen, de általunk
megtámogatva is elszakadt. A szeme almái érését a halatlan
fejben rendkívül érzékletesen tárja elénk, mint immár
láthatatlan (persze, akinek láthatatlan!), rejtett lényt. A
fordító, Tóth Árpád nem hiába esett a méltatás kereszttüzébe,
hiszen nem kis érdem ezt átadni egy másik nyelven. A fátyol, a
múlandóság: a torzóvá válás, a formával való azonosulás
maga, melytől nem hallik a szférák zenéje. A fej, a koponya az
égbolt mikrokozmikus képe, ahol a zene is képződik bennünk
(koponya üregek, szájpad, orrüreg) , mint Világ Szó, Ige, Dal.
Szemeink, a megismerés fényét befogadó almák, a paradicsomi kert
tiltott gyümölcsei székelnek a kozmoszba, immár bennünk
rejtetten, azaz az öntudat, a gondolkodás székhelyében a fejben,
mégis fejetlenek vagyunk. Azt az egységes világot, amit az
érzékelés szétdarabol, a gondolkodás egyesíti újra, ha
megtalálja magába csavarodva ezt az egyesítő erőt a belső
látással, magyarul belátással. Ezt a spiralitást, mely
„visszacsavarva ég” az életfa, DNS ősképében is láthatjuk,
és ha ismerjük geometriáját, akkor az alma teremtő tachion és
tórusz formáját is megleljük benne.( Később lesz szó a forma
és a tartalom egységéről. ) Az életfából születő gyümölcs!
E helyen az ég és az ég egy és ugyan az, transzcendens fénylő
tűzfolyamat. Mert itt az ige (Ige!) állapot, azaz névszó,
folyamatos cselekvő Nevén nevezés a végső megismerésben, ismeri
a dolgok valódi nevét, a titkos írást olvassa és mondja
egyszerre. Az egész testisége az megismerés láthatatlan
hordozója, szerve lett, és megismerése is kiterjed a
láthatatlanra. Elemzőnk így tárgyalja ezt, szerintem páratlan
pontossággal: „A szonett ugyanis egyetlen képre épül, a „szem”,
a tekintet képére – amely hiányzik, amely nincs jelen a csonka,
a fej nélküli torzón. Egy hiányt, egy nem látható,
egy örökre elveszett tekintetet tesz Rilke érzékelhetővé,
láthatóvá, ezt a nincset ábrázolja úgy versében,
hogy inkább van minden vannál.”. „Objektivitásának
egyik eszköze pedig leírásainak érzékletessége.” Ez a mondat
úgy tűnhet ellentétbe áll azzal, amit az érzékelésről
kifejtettem, hiszen akkor a szubjektivitást kellene erősítenie.
De az érzékletesség a szó eszközével az imagináció, a
képalkotás eszköze, ami a gondolkodás által újra egyesít
elsőre egymástól távolra állónak tűnő dolgokat, így visz az
érzékletes képalkotás a művészetben az idea, a gondolat-kép
mögött működő szellemhez. Milyen érdekes, hogy magyarul a
gabonaszem és az emberi szem ugyan azon hangalakhoz tartozik, sőt
formájuk is egy azon mandorla, melyben általában Krisztust szokták
áldást osztó kézzel ábrázolni a templomok oromzatán. Ezt a
szemléletet vette számba a költő nő is: „Egy magyar népi
legendára emlékeztet ez engem: ha egy búzafajta kalászából
kifejtjük a szemet (szem-et!), és alaposan megnézzük, Szűz Mária
képét láthatjuk rajta. Ez a Szűzmáriás búza.” A formát adó
női vagniális alakban megjelenik a Teremtő, aki leszáll teljes
valójában a formába. Az latin, valószínűleg etruszk gyökerű
szó jelentésbokra is ezt a bölcseletet ismerteti, információ.
Azaz forma és tartalom egysége. A formában lévő információ
teljességében ott van benne, az által valósul meg. Erre épül a
jelenleg legmodernebb és általam legzseniálisabbnak vélt fizikai
kozmológiai elmélet, a holografikus univerzum. Milyen csodálatos,
amikor az archaikus misztériumok bölcsessége, művészi
individualitás intuíciója és a modern tudomány összeérnek! A
nemző középig int minket ez a sententia, a magyarok Nimródja,
hangalakilag Nem-rúd, azaz a nemző erő égi képviselője, ezen
túl a Teremtőhöz, magához jutunk. A földi teremtésen keresztül
juthatunk magáig a Teremtőig. Ez a centrum, origó székel
mindenben a világon rejtetten, magáért a világ megnyilvánulásáért
mondott le természetéről. Ennek a végtelen áldozatnak a
feloldója az ember, akiben ott él a lélek fészkében a Teremtő,
így a megismerés mozzanatával felismerve önmagában és ez által
a világban Istent, megváltja őt. „Nagyon ősi élménynek nagyon
mai megfogalmazása. A „helyek” néznek minket, a porcikák,
ízek, kőszemcsék, törzsek és fatörzsek, az egész világ minden
bokra, sziklája mögül istenszemek és állatszemek villognak elő
(a kettő mágiája nincs is távol egymástól). A vers mintegy
ősemberi tapasztalatot közöl.” Némileg helyesbíteném ezt a
megállapítást. Ez valóban ősi élmény, de nem csak ősemberi
(primitív) tapasztalatot, hanem ősi emberi tapasztalatot közöl,
azaz nem a tudásunk, ismereteink értéke, hanem jellege volt más,
tudatunk minősége is más volt egykor. Várkonyi Nándor egy
Kodolányinak írt leveléből idéznék melyet A szíriat oszlopai
c. műve kapcsán írt neki, hogy megértsük, mire célzok. „
Tárgya: az elsüllyedt emberi ősműveltség, kultúra persze s nem
civilizáció. Nem a kőbalta vagy a tűz, vagy éppen a majomember
históriája, ezt mondanom sem kell, hanem ahogy Magad jelzed: az
ember nevű rejtély. Születésének problémája megoldhatatlan
ugyan, de nem eredendő mivolta. Gyakorlatilag le akarok számolni a
mai fejlődéstannal, a „primitív” ember legendájával.”
1948. nov. 28.

A magyar lángelme, ezt zseniálisan
meg is oldotta, viszont nem a köztudat, hanem az egyéni megértő
szellem oltárán. Rilke verse ide vezet minket vissza, az ősi ember
ősi isteni mivoltához, ami torzóvá csonkult, de abból is a
megismerő szellemmel lámpaként világító ősfényhez jutunk.
„Azonnal eszünkbe juttatja Dionüszoszt, a tigrisbőrös vagy
párducbőrös istent, Apolló párját és ellentétét, a másik
nagy művészistent, az égi napistennel szemben az ösztönök sötét
csapatvezetőjét.”- írja Nemes Nagy. Apolló és Dionüszosz
misztérium szentélyéi és beavatásai más úton, de ugyan oda
vezettek. A mai értelemhez kötött tudattal nem érthetjük meg mi
történt egy ilyen beavatáson. Erre részletesen kitérni most nem
fogok, viszont nagy alázattal adózok a költőnő bravúrja felett,
hogy ezt a paradox párhuzamot észrevette és mélységeibe
belepillantott. A szonett szerkezetét tökéletesen használta fel
Rilke, így az ellentét, mondhatni válaszút pontosan a második
szakasznál feszül elénk, mint a formába, az avatatlanságba
merülés profán világa, mely végén ott cseng a parancs a lélek
mélyéből: Változtasd meg élted! Micsodafordítás!
Főleg, hogy a szonett arányszámainak jellegéről adott rövid
fejtegetésemmel is szinte ellentétben áll, mivel itt már az
anyagi, nem a mennyei világ jelenik meg, de ezt az ambivalenciát
oldja fel az utolsó mondat parancsa. Az éltünk megváltoztatása,
az élet és a lét ellentétét, inkább lényegi különbségét és
egységét kelti fel abban, aki idáig eljutott. Csak az éltünket,
azaz a változás, múlandóság világában székelő valónk
illúzióját tudjuk megváltoztatni, azaz megváltani, mert létünk
mindettől független és örök. A megváltás természete
csodálatosan bomlik ki, csak amibe alásüllyedtünk, a maja
(szanszkrit terminussal) princípiuma által vagyunk képesek
önerőből megszabadulni attól. Akár a tagadás tagadása a
logikában az igen, inkább eljutunk a tagadás megtagadásához, az
új igenhez, a megváltott igazhoz, ami elismerte és felismerte a
benne rejlő gazt, és a megismerés által függetlenné vált tőle,
csak így lett igazzá. „Rilkének egyik nagy tulajdonsága,
ahogyan az úgynevezett kényes szavakat, fogalmakat a szakralitás
fényével tudja beemelni versébe.” Pontosan erről van szó, hogy
a gaz is gyógynövény. A szabadságunk ára, hogy gazzá válunk,
de mindenben ott ragyog az isteni bölcsesség és szeretet fénye,
ezt felismerve nincs többé gaz, csak Isten van. „ Látjuk,
persze hogy látjuk ezt az Apolló-torzót, bele is borzong a hátunk,
annyira látjuk, de vajon levonnánk-e belőle az igazi és mégis
váratlan következtetést, ha a költő nem lobbantaná a szemünkbe
vagy a szemünkre?” Rettentő fontos kérdés! A költő itt a
bennünk lévő teremtő erő, tudat hangjaként kihallja és
kihallatja velünk a rejtett írást, ami a misztérium templom,
saját torzónk kijáratára van írva. „A művészet aktivitása
szól belőle, valamiféle felsőbb követelés, aminek talán a
művészet is csak egyik megjelenési formája, s ami teljes
életünket érinti.”Nemes és nagy mondat ez a javából a
felismerés mértékével mérve! Ezt a hírt adja Ágnesnek az
önvaló örök szava:

„A puszta létöröm ez, amely jelet
ad magáról, életünk alapja, oktalan indoka és célja.”

Ezek a megváltásunk alfája és
origója, az oktalan, de nem okafogyott derű!

Rilke Máriájában született meg a
megváltó Nap-szellem, bennünk, emberi torzónk tökéletességében.