Magyar betegség, morbus hungaricus? Úgy tűnik,
lassan már könyvet lehetne írni ilyen címmel. Maradjunk most azonban belőlük
egynél, a cím- és rangkórságnál!

E
sorok írója korábban Magyar viselkedéskultúránk
megrontása című tanulmánysorozatában már kissé részletesebben jellemezte e
helyütt e morbus hungaricust (is). Hogy most mégis újra előkerül, annak az idei
Balassi Bálint-emlékkard tegnapi átadása adja az apropót. De miről is van szó?
A Wikipédián a Balassi Bálint-emlékkard címen az alábbiakat
olvassuk:

„A Balassi Bálint-emlékkard irodalmi díj, amely a magyar líra
élvonalába tartozó, európai szellemiségű költőket, valamint a magyar
költészetet – köztük Balassi Bálint verseit – fordító idegen anyanyelvű
külföldi irodalmárokat tünteti ki. Maga a díj egy középkori mintára kovácsolt
végvári szablya, amelyet kitüntetésként az arra érdemes költőknek adnak át. Az 1997-ben Molnár Pál
újságíró által alapított irodalmi díjat évente egy magyar anyanyelvű és egy
külföldi költőnek adják át. A díj a XVI. századi magyar végvári szablya
mintájára kovácsolt kard, amelyet Fazekas József bonyhádi kardkovács készít. A
díszoklevelek Vincze László szentendrei nyomdász, iparművész munkái, a porcelán
Balassi-szobor a Herendi Porcelánmanufaktúra adománya.”

A
kitüntetést amúgy eleddig negyvenhárom költő, műfordító vette át. Végignézve
rajtuk, az ember, ha igazságos kíván maradni, csak egyet jegyezhet meg: a kitüntetettek együttvéve sem érnek fel Balassi kisujjához sem.

Lehet ezen persze vérig sértődni, de ez – tény. Nem is lenne ezzel
baj önmagában véve, elvégre nem lehet mindenki, aki pennát forgat, Balassi
Bálint. A baj csak azzal van, ha valakik elhitettetik róluk, hogy ők is érnek
annyit, mint Balassi – vagy ha netán mégsem, azért még méltók – ösztönzésként –
egy nevét viselő kitüntetés átvételére.

Eszembe
jutott az eddigi, sőt a legújabb kitüntettek kapcsán Bangha Béla jezsuita szerzetes, aki, ha nem is a
klasszikusok szintjén, de szépíróként is beírta nevét irodalmunkba, ám teljesen
bizonyos, hogy visszautasított volna egy ilyen kitüntetést, ha őt éri. Neki nem
mellesleg ugyanis a két világháború között oly népszerű Corvin-koszorúval és lánccal is meggyűlt a baja. (E kitüntetés ismét
létezik amúgy, de most hagyjuk, kik miért, mire kapták.) Miért?

„Megint Corvin-lánc és Corvin-koszorú! Bár a kormányzó nevében létesítették,
a gondolat s a végrehajtás néhai Klebelsberg Kunó gróf legegyénibb műve volt s
hozzátehetjük: egyik legkevésbé sikerült műve. Nem szólva arról, hogy a
felekezeti szempontok terén a nemes gróf az elfogulatlanság látszata érdekében
egyszerűen túltette magát minden méltányosságon s a katolikus tudósok, írók, szónokok egész seregét mellőzve, szinte tüntetően,
mindössze egy protestáns egyházi embert emelt az első klasszisba, a másodikba
is csak egyetlenegy katolikust. Most a hercegprímást választották bele az első
csoportba: nehéz eldönteni, hogy megtisztelésül-e vagy megalázásul. Mert, ha
most jó oda a magyar hercegprímás neve, nehéz megérteni, miért nem volt jó négy évvel ezelőtt. Ha pedig akkor nem
volt jó: miért jó ma? De ettől eltekintve, alapvető hibája az egész új
akadémia-utánzatnak az, hogy mindjárt az első kitüntetettek összeválogatásában
az alapító miniszter jó hajlandóságainak és ellenszenveinek túlságosan széles
tere nyílt. Hiszen közismert dolog, hogy az egyébként oly nagy tehetségű és jó
szándékú gróf igen sokat tartott arra, hogy csak azokat vigye előbbre, akik
neki kedves és szófogadó emberei voltak… Igazán nehéz volna elhinni, hogy
Magyarország legkiválóbb fejei éppen azok a tízek vagy tizenkettők, akiket a „Corvin-lánccal”
kitüntetendőknek véli.

Ennél
is súlyosabb kifogás alá vonható a Corvin-testület egész elgondolásában, hogy a
beválasztás és kitüntetés kritériumait túlságosan különféle területről csipegették össze. Komoly tudósok mellett
színésznők, történészek, természetbúvárok mellett festők, szobrászok és
zenészek: nem, ez kissé nagyon is vegyes összetétel. Minden tisztelet a
művészeteknek, de külföldön már azt is megmosolyogják, ha nálunk karmesteri
vagy politikai érdemekért díszdoktori címet osztogatnak. Hát még akadémiai
jellegű kitüntetéseket! Legyenek művésztársaságok, legyenek tudós-társaságok,
legyenek irodalmi társaságok és legyenek akár a legmagasabb élethivatás: a
lelkiség művelői számára alapított kitüntető társaságok is, de mindent összeboronálni
s együvé forrasztani a kezdeményezés komolytalanságának végleges
veszélyeztetése nélkül nem lehet.

Szerintünk
nagy kár volt a Corvin-testületet megalapítani, mert amúgy is címkórságban szenvedő honunkban nem volt rá semmi szükség s mert
Magyarországon nincsen olyan fórum, amely igazán elfogulatlanul és igazságosan
mérhetné ki a szellemi élet különböző területein a legfőbb babérokat. Legkevésbé pedig a politikai hatalom birtokosai alkalmasak
erre. Kár volt tehát Corvin Mátyás nevét s főleg kár a kormányzó úr
nevét összeköttetésbe hozni egy alakulattal, amely sokszorosan magában hordja a
komolytalanság anyajegyét s amellyel szemben csak egy kötelessége lehet a
magyar művelődésnek, hogy minél előbb elfelejtse az egészet!”

(Magyarország újjáépítése és a kereszténység.
Bangha Béla Összegyűjtött Munkái, XXVIII. köt. Budapest, 1942. Szent István
Társulat-Stephaneum Nyomda Rt. 476-477. old.)

Nem mellesleg, Bangha a maga monumentális –
harminc vaskos kötetes – életművéért nem kapott Corvin-koszorút s láncot (sem).
Mások annál inkább. Igaz, nem mindig érdemtelenül. Csak néhány, ezen
kitüntetéssel a két világháború között méltán megjutalmazottat említünk: Schütz
Antal teológus, Kornis Gyula filozófus, Hóman Bálint és Szekfű Gyula történész,
Horváth János irodalomtörténész, Kandó Kálmán villamosmérnök, Kodály Zoltán
zeneszerző, Kiss Ferenc színművész, Aba-Novák Vilmos és Szőnyi István
festőművész, s hogy ismertebb költőinket-íróinkat se feledjük el, Kós Károly,
Mécs László, Nyirő József, Tamási Áron, Tormay Cécile. Akkor a jelek szerint
még tudták, kiket lehet a nagy királlyal egy lapon említve kitüntetni.

Szegény Corvin Mátyás, szegény Balassi Bálint! Mi mindenre volt jó
s jó mai is a nevük! A lényeg: eredendően 1937-ben írta a
fentebbieket Bangha páter, s mégis aktuálisabbak napjainkban, mint voltak
akkor. Tanulság? Mind Corvin Mátyáshoz, mind Balassi Bálinthoz fel kellene
nőni, hogy méltán lehessen nevükkel kapcsolatba kerülni.