Ha nem hajt gyorsan, a városból kiérve akkor
is csak legfeljebb félórányit kell vezetnie a hétvégi házig. Hajnalban esett, a
lapályosabb helyeken nedves az úttest, Évának vigyáznia kell, hogy ne csússzon
meg az autó. Az eső utáni fekete-szürke felhőket vitorlaként dagasztja és
terelgeti maga előtt a szél. Fázik, bekapcsolja a fűtést. Néhány perc után
mégis megváltozik a kép, kitisztul az ég, a nap ragyog és a szemébe süt.
Lehajtja a napellenzőt, de a reggeli ragyogás így is megtölti az utasteret.

Keresgél a kesztyűtartóban, szokott lenni benne CD. Meg is találja Bach
hegedűre írt partitáit és szonátáit. Behelyezi a lejátszóba.

Az elszaladó fák és a dombok, az erdőgazdálkodás tanúi a szabályos méretre
vágott, egymásra halmozott farönkök darabokra szaggatják a tájat. Fel sem
tűnik, már fél tíz van. Nagyon lassan hajt, a kilométeróra az ötvenet sem éri
el. Egyik oldalt fák egy csoportja, ágaikkal az ég felé könyörgő kisebb liget,
másik oldalt a tavaszi mezők friss zöldje. Már nem jár messze céljától. Tovább
csökkenti a sebességet, hogy összemérhesse a látottakat a gyerekkori képekkel.

Amikor letér a műútról, kanyargós szakasz következik, ami egészen a házig
vezet. Kissé emelkedik az út, óvatosnak kell lennie, ne pörögjön ki az autó
kereke a síkos, agyagos földön. Pár száz métert kell megtennie így. Az egyik
szántásban előző évről néhány napraforgó elfeketedett, lefelé forduló
tányérral, ottfelejtett szereplői a teremtésnek.

Amikor a ház elé ér, leállítja a motort. Túl lassan haladt, utolérték a felhők,
megint esőre áll. Összehúzza ballonkabátját. A széles eresz alatt szélharang
játszik. Nem szokták télire kint hagyni, de most nem volt gazdája a háznak.
Előkeresi kabátzsebéből a kulcsokat, nyitja az ajtót. Megereszkedett, szorul,
mint mindig. Odabenn nagyon hűvös van, félhomály. Kinyitja az egyik spalettát,
hogy bejöjjön a fény, ne kelljen felkapcsolni a lámpát. Minden olyan, mint
régen: az egyik sarokban kályha, vele szemben szekrény, középen robusztus
asztal és székek. Egy másik sarokban nagyon régi hűtőszekrény, rajta tálca
poharakkal. Van még egy szintén nagyon régi táskarádió is. A falon pedig
ideillő díszek és a főzés néhány kelléke.

A szokott helyen megtalálja az újságokat, az apróra hasogatott fát; valaki
gondoskodott gyújtósról, valószínűleg az apja lehetett, de már nem vette
hasznát. A tükör előtti polcon talál gyufát, meggyújtja a tüzet. Először füstöl
kicsit, de az akác jól ég, hamar lángra kap, majd néhány vastagabb hasábot is
rátesz. A kályha pár perc alatt kiadja a melegét. Mellé húzza az egyik széket,
ott melengetőzik.

Bekapcsolja a rádiót, először recseg-ropog, kicsit meg kell mozgatni a hangerő
szabályozó gombot, majd amikor kitisztul a hang, megszólal az istentisztelet.
Vasárnap van, ilyenkor mindig ezt adják, emlékezik vissza. Hallgatja a műsort
és a tűz ropogását a kályhában.

A pap arról beszél, hogy Isten mennyire beleszövi magát a hétköznapjaink
szövetébe, hogyan jelenik meg legegyszerűbb cselekedeteinkben, a munkánkban
például, és ez a munka megszentelése.

Éva körülnéz, mindenhol apja keze munkáját látja, a gondolatait, elképzeléseit,
fantáziáját, mindig megtalálta a célt, a kihívást még a legkisebb feladatokban
is.

A szavak egyre mélyebbre hatolnak, s valamiféle örömöt érez és
megkönnyebbülést, ami nagyon távolról kezdődik, de egyre közelebb érzi, egyre
jobban jelen van. Egyben kezd elérzékenyülni is. Ezen meglepődik. Mindig két
lábon járt a földön, soha nem volt kegyeltje a sorsnak, és most még magára is
maradt. Talán mindez együtt és a pap szavai, amelyek most katalizátorként
működnek, váltják ki benne ezeket az érzéseket.

Odakint esni kezd. Fújja a szél a bejárati ajtót, rövidebb rohamokban támad,
mintha odakint nem volna elég hely. Amikor a szél kitartóbb, s még nagyobb erőt
vesz magán, megcsörrenti a kulcsot a zárban, a titokzatos réseken sziszegve
hatol be, mint valami szellem, majd a tető irányában, valamelyik repedésben
újból utat talál magának.

Azt veszi észre, hogy pár percre elaludt. Közben leégett a tűz, de a parázs
pont annyi meleget ad, amennyi kell. Véget ért az istentisztelet is, már riportokat
adnak.

Kinéz az ablakon, elállt az eső. Odakint komor minden. Úgy dönt, kicsit
körülnéz a házon kívül is. Vigyázni kell hova lép, minden vizes.

Semmi nem olyan, mint rég. Látszik, hogy az utóbbi időkben már nem volt igazi
gazdája a teleknek. Megtelt a ciszterna, a túlfolyó mellett nagy a tócsa. A
borostyán elburjánzott, a filagória tartóoszlopai megdőltek, a tamariszkusz
arra nőtt, amerre akart, az orgonabokrot befutotta a vadkomló, a kedvenc
pünkösdi rózsája kiveszett. Az almafát is meg kellett volna metszeni. És
biztosan a gesztenyét sem gyűjtötte össze senki, gondolja. Cipőjével
szétkotorja a leveleket, s valóban, talál is még néhányat, elég nagyok, ehetők
lettek volna. Igazából soha nem szerette annyira a gesztenyét, hogy megsüsse
vagy megfőzze, ehhez általában az anyjának volt kedve, vagy ha megkérték rá. De
most nagyon jólesne, éhséget érez. Reggel elég korán kelt, azóta semmit nem
evett, csak kávét ivott. Majd délben visszafelé megállok valahol enni,
gondolja.

Újabb emlékek törnek elő. Valahol van egy fénykép, ahogy apjával áll, a fa
vastag törzsének támaszkodnak. Még olyan pici volt, hogy elfért apjának
vízszintesen kinyújtott karja alatt; valamelyik alsóbb osztályba járhatott. A
rokongyerekekkel sokszor játszottak a szőlőtőkék között, meg a telek végén
bementek az akácosba, madárfészkeket keresni. Hatalmasnak érezték az erdőt,
pedig pár perc alatt ki lehetett jutni a túlsó oldalra, ahol kukoricás
kezdődött, meg újabb szőlők.

Az emlékezés valahogy megszépít mindent. De lehet, hogy tényleg szép is volt.

Úgy dönt, visszafelé más irányból közelíti meg a várost. Kicsit hosszabb lesz
az út, de nem problémázik ezen. Ráér. Nem hajtja semmi. Nem errefelé szoktak
kijárni a telekre, mert apja nem szerette ezt az irányt. A busz szokott erre
haladni, a falujáró.

A kis falu, ami következik, egy völgyben fekszik, kétoldalt a meredek
domboldalon erdő szegélyezi, középen keskeny patak felezi meg. A főtéren -
nevetségesen hangzik, de jobb szót nem talál rá - leállítja az autót, s
kiszáll. Ahogy lenni szokott, itt áll a templom, de ennek kapuja most mint
ásító száj, csalogatja befelé. Elhatározza, hogy megnézi belülről is, mert
ellentétben a nagyvárosok dómjaival, katedrálisaival, itt most kitárva a kapu,
nyugodtam betérhet Isten házába, és fizetnie sem kell érte. Mielőtt belép,
körülnéz, egyetlen lelket sem látni sehol, mintha kihalt volna a falu.

Odabent sokkal hidegebb fogadja, mint odakint a tavasz. Az architektúra
egyszerű: egyhajós megvalósítás, fehérre meszelt falak. A kopott-barna padsorok
között végighalad az oltárig, az ott elhelyezett kis zsámolyra letérdepel.
Imádkozik.

Oldalt, a lőrésszerű ablakokon beszűrődnek a fények, épp megvilágítják az oltár
istenét. Az ima után beül az első sorba. Elképzeli a kis templomot a
gyülekezettel: mindenki melegen öltözött, ahogy szokott, a fűtetlen padsorokban
fejkendős, idős asszonyok kuporognak, mellettük öregemberek, bizonyára a
férjeik, de fiatal kevés, mert kihalófélben a falu, a tisztelendő atya is
megjelenik, keresztet vet az oltár előtt, elkezdi a ceremóniát, munkába lendül
a fújtató, megszólal a piciny orgona és énekelni kezd a gyülekezet, örök,
gyerekkoruk óta ismételgetett zsoltárokat.

Ő is emlékszik az egyikre, a 42-esre, anyja énekelgette neki mindig:

„Mint a szép híves
patakra

A szarvas kívánkozik,

Lelkem úgy óhajt Uramra,

És hozzá fohászkodik…”

Nem veszi észre, egy fiatal lányka a
bejáratnál áll, őt figyeli, majd megindul befelé. Évát pénzcsörgés rázza fel,
oldalt, az oltár mellett, egy asztalkára elhelyezett befőttesüvegben koppant
némi fémpénz. A gyermek az első tavaszi virágokból kötött apró virágcsokrot
tart a kezében, majd a Mária szobor talapzata elé teszi. Éva felé fordul,
rámosolyog, majd olyan szótlanul távozik, ahogy érkezett, csak apró lépteinek
kopogását verik vissza a falak. Éva figyelmes lesz a szoborra, milyen szép!,
gondolja, szeretné megsimogatni a hideg arcot, de magasan van, nem éri el, meg
nem is lenne illő.

Éva vár még pár percig, aztán követi a kislány példáját, szintén beleejt némi
aprót a befőttesüveg-perselybe, majd kilép a templomból, beül az autóba. A
visszapillantó tükörben jól látszik a kislány, ahogy őt nézi, de valami különös
van a tekintetében, ezt határozottan érzi.

Indítja a motort, óvatosan elhajt.

Ismét elered az eső, hamar megindulnak az erek lefelé a szélvédőn. Elindítja az
ablaktörlőt, monoton, tompa zaja tölti be az utasteret. Megint bekapcsolja a CD
lejátszót. A Ciaccona Bach emlékműve elhunyt feleségének. Attól lehet ilyen
gyönyörűen szomorú, gondolja. Úgy fogok eltűnni, mint mindenki más. Akiknek
valaha fontos voltam, már nincsenek. Vagy túl messze vannak. De talán jobb
lenne érzéketlennek lenni! Semmi nem kell, amitől ennyire ember az ember! Csak
elgyengül tőle.

Eszébe jut a kislány szomorú vagy inkább vádló tekintete. Most már határozottan
vádlónak érzi azt a nézést.

Éva továbbfűzi gondolatait:

Épp hogy csak megszületünk, s azt vesszük észre, hogy már a halálunk tölti ki a
gondolatainkat. Az életünk nagy részében készülünk az elmúlásra. Ettől
megrettenünk, és próbálunk fontosak lenni, különlegesek. És hogy jobban érezzük
magunkat, néha el is hisszük, hogy azok vagyunk. Mi ez az egész!? Mi ez az
egész, amit életnek nevezünk? Semmi!

Éva a városba vezető elágazáshoz ér, kiteszi az indexet, megadja a kötelező
elsőbbséget, majd ráfordul a főútra. Innen már újabb sávok jelennek meg.

Aztán mégis megenyhül:

De ez a semmi talán épp elég, hogy teremtsünk valamit, ahogy Bach ezt a
csodálatos zenét, ahogy apja teremtett a két kezével, ez a semmi épp elég, hogy
néha-néha szeressünk, és persze arra is, hogy szenvedjünk.

Megint a városban. Balra autókereskedés, telephelyek, jobbra üzletházak,
benzinkút. Rendőrlámpák piros-sárga-zöldje. Ahogy halad befelé, egyre nagyobb a
forgalom. Autógumik surrogása a vizes aszfalton. Még öt perc, és a belvárosba
ér, keres majd egy éttermet, és megebédel, és ha már nem esik, valahol
otthagyja az autót, és elindul a város azon metszéspontja felé, ahol talán
remélhet valamit.

Pécs, 2019. szeptember 19.