Kinézek az
ablakon. Elszívok egy cigarettát. Valójában nem dohányzom, vagyis nem mondható
hiányérzettel összefüggésbe hozható cselekvéssorozatnak, inkább csak a hangulat
kedvéért teszem. S most ilyen a hangulatom. Kifelé fújom majd a füstöt, ne
menjen be a szobába, még akkor is, ha nincs senki, akit rajtam kívül zavarna. Több km hosszan ellátok a házak felett. Ablakaik – a közeliek,
mint sötét szemek – a távolban ponttá zsugorodnak. A 2x2 sávos országút hosszú, üres fénycsíkja.
A rendőrlámpák sárga villogása. 
Holott tudom, az útnak nincs vége, nagyon messze mégis mintha a
végét látnám. Belevész a sötétségbe. Valamiért a mélység érzetét kelti
bennem. 
Néha egy elhaladó autó gumijainak surrogása, ilyenkor a
fényszórók vagy hátsólámpák fényei. 
Valahol egy kutya ugatni kezd. Valahonnan egy másik válaszol
neki. Talán beszélgetnek? Állati nyelven történő állati kommunikáció. 
Mindezt leszámítva csend van. 
Egyébként tökéletesre fejlesztettem életem csendélet-jellegét,
az egyhelyben mozgás élményét, amelyben fikció (és remélhetőleg esztétika)
minden, s melynek dinamikátlanságán csak Dalma időnkénti megjelenése képes
változtatni. Visszatekintéseim ezekre az alkalmakra fikcióváltozatok, mivel
egyetlen folyamatot sem vagyok képes teljes egészében ugyanúgy átélni. Az
emberi elme utólagos átélése kvantáló, és történéseink megállított –
felfutással, holtponttal és lefutással rendelkező – átélés-kvantumokba
foglalható élmények, amelyek látszólagos egymásutánisága megteremti a mozgást,
vagyis a valóság illúzióját; ezt csak a fikció szintjén élhetjük át újra és
mondhatjuk el ismét. 
Cselekvéseink mozzanatai önmagukban magányosak, de ezek
összefűzése – immár láncolata – azt az érzetet kelti, hogy mindennek a
mozgatórugója én vagyok, hogy én teremtem meg a világot. A Világ tehát olyannak
látszik, amilyennek én láttatom; illúzió és valóság, fikció és
bekövetkezés… Hogy miért mondom el mindezt? Valójában magamnak
dokumentálok. S ezen a ponton megint eszembe jut Ricoeur, aki azt állítja, hogy
el kell mondanunk magunkat valakinek, ha másnak nem, akkor legalább a narratíva
útján önmagunknak, mert ez a létezés egyik bizonyítéka, így lesz életünk
hiteles… Momentán jobbat én sem tudok. 
Hideg van, fázom. Lehűlt a szoba, valamit fel kell vennem. 
És elégett a cigarettám is.