A szótlanság szentel,
imádkozik,

a fecsegés káromol, átkozik.

Láttál már magból kendert cseperedni

s a néked szánt időt a pillanatba vetni?

Úgy sarjadna ki életed virága,

miként gömbök metszése a matematikába.

Mennyi erőd van, kérdezted valaha,

vagy csak éppen meglett a makroökonómia?

Milyen élet sarjad ki magadból?

Pompás puszpáng, tudós tölgy, zab zabolázva? Magadtól

kérted, anyád-apád horgolta sejtelmed,

földi angyalok szabták rád jelmezed.

Láttad-e már magadat a világnak,

a mindenség könyvét hordozó csodának?

Olvasd ki szeméből tengerek templomán,

iszapba burkolt kővárosok nyomán,

miért kéklik a búzavirág szirma

s hullámzik a tenger-szem búzát ringatva?

S a sarjút vellával hánytatja a gazda,

miként habzó hullámverést Posszeidon karja.

Szíved szinuszának tengere Te vagy

s miként magad véled, azt érzi, teszi az agy.

Csillagokba rótták a térképet feletted,

ha már tested törvényit olvasni feletted.

S ha már analfabetizmus veszélye fenyeget

s okító pofont kaptál már eleget,

hajtsd le kevély fejed kerted gyepe előtt,

mert előtted érkezve, csak neked szánva jött.

S a világnak körzője vonalát láthatod,

központját bárhol magadba zárhatod

s dicsőséges temploma Istennek a világ,

örömbe fürdetve énekeld himnuszát!

Te vagy a kerek erdő kellős közepe,

belőled ered a valóság csermelye!

Mosdasd meg kápolnád, miként szerény szerzetes,

Szent Ferenc oltárát szemében keresd,

testedet tisztjébe: tisztaságba temesd!

Éld meg, legyen ez neked bizonyos,

ébren légy Buddhaként, a világnak orvos!

2017.
08. 09. Badacsonytomaj