(Éden 2.változat)
Azt álmodom, láng lobban hófehéren, s fénylő szemem nem kell elrejtenem. Nem kérdezem, mint lett a föld az éden, ringok, miként hajók a tengeren.
S nem ejt sebet hűs sziklák közt a bánat, az arcod nézem, Isten megbocsát; s hol szél ölelget lombos almafákat, tükrödben őrzöd lelkem otthonát.
Felébredek, még mindig szépnek látlak, s partján a hangod elnyelő világnak, bennem vigyázlak, más nem érdekel.
S holnap, ha majd utolsó versem írom, sorok között a hófehér papíron, a lényeg és a legszebb fény leszel.
|