Kiszabadul vadul a homály,

a fényben botolva belesül

a zengő egekbe, a táj

megiramodva merevül

eggyé nemesedve, titok,

akinek megrémül szíve

s én csak lapitok,

miként az egyenes íve.

Megvár engem a ború,

mi kiborul önmagából.

A fény immár nagykorú,

zárt szemeket nem számol.

Tele kerekedik az alkonyat,

ekképp a gerinc a gyepre,

kiürítheted már markodat,

felszabadul az elme,

szerelme felfut az ágra

Hold-lugast emelve,

cseperésző ékszert várva.

Meghajol szilánkok mederétől

s elereszti, megpattan a tér.

Ezer tükörben Hold-kör,

mi zsiványan földet ér.

Elcsendesülve hallgat a fonat,

megnyílt az ég a földben.

Rászenderült a dűlt alkonyat,

az éj elhidegült, úgy melegen.

Tengerek tekeregnek szerecsen

éji holt ködök záporán tova.

Magamba harapott szép szellemem,

mérge eloldott, betöltött még szava.

Határom, ha látom, csak gagyog!

Szétfeszült monológ sorai közt

halk fehérség szótalan ragyog.

Kéz nélkül szabaddá kötözd

magad, a suttogó fiatalt,

ki nem riad szenes este,

parázzsá szüli a dalt,

sejtje: keze teste.

Badacsonytomaj 2018.06.01.