Levettem tekintetem az
égről,

miként fűző eloldva földre hull,

a végtelen csillagködökről,

darabokba, képzetekbe szorul.

Köveken kondul messzi moraj,

beleszilárdult dúlt talány dala,

egeken munkál rendezett raj,

kristályban szikrázó anyag-angyala.

Kiemel a szív tava tova
messzeségbe,

egybeolvad szín, forma kontúrja,

együtt érzőn, egymásról beszélve,

így semmi sem a másik főura.

Mit csak sejteni vélek, az
von

előre, miről tudom, hogy elérni kell,

mögöttem ismerős, ős indokon

elém a messzeségbe visz el.

Kifeszítve áll, köt, de bont
a zöld,

féltekékre tárva, alakulva jár.

Mit összevon a messzi ég s a Föld,

köztük iránya körbezár.

Mi szívembe bújva elpirul,

benne frissen sarjad kifele.

Eszünkön a mell szele jár túl,

a szívben érezve, mi változik vele.

Kiviráglik az elhalásért
fölélve,

szemlélve szépnek elmondható,

lényét áldozón gyökérbe térve

talpak alá ragad meg a jó szó.

Magába vont világszelet,

irányba állítja önmagát bele,

képébe célja, lényege meredt,

így járja a kint maradót ösztöne.

Fönn, lenn, benn mozog,
közegébe

kél, így vegyül a lélek, mi már benne él.

Megállapodón s így érezve,

alakja róla, világáról beszél.

Nekem szám beszél arról, mi
szemembe,

így eszembe emésztve hull.

Átdübörögve érzem: él, kerengve,

mi szellememben lángra gyúl.

Önmagát szántja az élet, én
aratom,

sarlóm fénye szív, éle-elme,

Éggel a Földet magamban, szabadon

gyújtja a megismerés szép, igaz szereleme.

2018.07.01. Badacsonytomaj