Ki vagyok én, hogy hálám
elhagyom,

elfeledkezem, mert csalatkozom,

hogy teremt Ő, az Úr, a Teremt-Ő,

a bennem búvó, ó kereszt-kötő.

Fent ragyog kelőn és nyugvón
a tükör,

Vacsora-csillag fénye tündököl,

a Hold zihál, hehedzi lelkemet,

mint mamutfenyő, a fénybe felmegyek.

Ürmös illat tisztulón belém
lovall,

lelkembe törve s az betörve vall,

nincs arc, se kép, nem képzelt látomás,

a szín előtt testem s nem látja ezt más.

Üstök izzanak, bugyog bent a
lé,

vérkörbe, s körbe árad Ő felé.

Parázs varázs a szűz hó tetemén,

szívembe téved, hogy mit tettem Én.

Nincs hályog, hártya
homlokom szemén

s akkor, csak akkor érzem: Bennem él!

Zúg harang, harsona, tündér éneke

s szavak szántóján a teremtő eke.

Ó szív! Nyugodj, ha szíve
megragad,

fogja két kezed, pirkadó arcodat,

halld dalát, dúdold dallamát,

pengessed tollad, fújd vére szagát.

Pergőn körözve dobol diadal,

költőbe révül élesen, hamar,

ki- és beárad, mint hópehely szele,

pehely testében: Ti-tok, tan-mese!

Úgy ürül percben fülem
ürege,

fényt őrző páncél: testem űr-ege,

halkul a szó és tűnik hang s anyag,

ez már csak „én” vagyok, ez csak hanganyag.

2017.01.16 . Vonat