(egy fénykép margójára)
Az asszony sokáig ült dermedten, s nézte a fényképet ; az apró lámpa rácsorgatta kásás, tört fényét, - s ettől a fotó még élőbb lett. Belemélyült szeme a másikéba, - s akkor egyszerre megérezte: igen! Igen, Isten kezében rejtezik a sorsa, ám büntetése végeláthatatlan, kínja nem csak lélekölőn hosszú, de végérvényes, - és mindörökre orvosolhatatlan.
Most szeme perzsel, majd lázasan megrebben, (senki sem tud fájni nála csendesebben) keze elszabadult tincset simít lidércgyötört homlokára, tudja, hogy nincsen számára remény: zöld szemébe cikkan az elmúlás alattomosan nyújtózó árnya.
Hiszen tudja: létezik, van..., - bizony van valahol egy boldogabb élet, és kit most merőn néz, - azt kapja az élettől, mit ő birtokolni soha sem lesz képes: egy jeltelen augusztusi hétfőt, vagy a karácsony éji szent misét, egy Bach koncert varázsát, vagy az őszi égen együtt csodált fáradt színeket, a rőtbefordultat, vagy a rozsdásan ferdét, - ...melyet szeptember ujja játékból hímezett.
És mégis remél, és remél, mint vállát büszkén emelő zsenge akáclomb április kezdetén, naponta járja a Via Dolorosat, kaptat a Golgota felé, reményt és meg nem született életet babusgat lelke legféltettebb rejtekén, és szilárdan hiszi, hogy büntetése egyszer, - hamarosan - könnyű véget ér... De addig még szép szóra vár, sóhajra, igaz-ölelésre, hogy megpihenjen ; s ilyenkor hallgatást, békét, és örömöt fogan, - és minden együtt-percnek hálás a mélybordó csendben. [...] A fénykép a kezében hirtelen felszisszen.
|