Fénylő, apró foltok
meg-megvillannak,
Az őszülő park, hulló
hajának
Langyos ölelésében, akár
meggyötört
Kitüntetés. Értéke már
megtört,
De öröksége lángcsóváit ők,
A víz parány légvitorlási, a
tündök
Ölelő kristály teste
megtörve rangjára emeli,
Ahogy elmúlását a háztető
darabokra szeli.
Ekképpen esik részeire az
egészség világa,
Gyújtósként tördeljük a
szépséget a kazánba,
S mennyi háznak melege fűti
túl magát,
Túláradva határin
kisajátítja a teremtés színpadát.
Szusznyi hullámok önzetlen ujjai
A haldokló világ sugarait
árasztja ki,
S akár egy szüntelen
megnyugtató simogatás,
Sásokon fények játszanak
gyermekded versenyfutást.
S az örök érem ragyogása
díjazza őket,
Az egyetlen pillanatban az
Úr kitüntette a mezőket,
S nem feszeng díjtalan, rangtalan
a holt sem,
Miként az emberfia is
tehetné csendesen, bölcsen.
S utolsó szilánkjai még
retinámba vájnak,
Cserepektől megtört színei a
napelnyugodásnak.
S a hűsölő köd nemzetsége
megnyugodni készül,
Családias bizalommal a
fűszálakra mellém ül.

Már szemem nyitánya óta
figyellek téged,
Huszonegy esztendeje
kémkedek utánad.
Megvertél, közönybe
fürdettél, megcsókoltam képed,
De gyűlölettel sosem tudtam
nézni hátad.
Mennyi arány merevíti
képtelen porcikáid!
A világot sűrítetted magadba
egészen,
S még mindig járom poros,
ódon szobáid.
A művem, mi homlokod
glóriája, még nincs készen.
Egyszer, majd egyszer
megmutatom neked,
Mekkora a végtelen, mivel
egykoron
Remélem, magad újra
megmérheted,
Megismerve mivoltod szentül,
igazon.
Nem baj, ha gyűlölet sarlói
szabdalnak tétován,
S megvető közönnyel nézel az
úton felém,
Akkor vigasztalón, arccal a
domb harmatos oldalán
Homlokomra csókot ád, hitet
teremtve belém
A talpalatnyi otthon. Még
néhol
Zöldellő pozsgáin szerelmes
arcának
Megpihenhet idegene a
kornak, hol
Szolgálatot teszek a
megbocsájtásnak.
Tudod, te sose kérdezted,
hogy vagyok,
Érdeklődő buzgalommal, s ha
feltettem
Neked kérdésem őszinte
kíváncsisággal, ok
Nélkül üresen kongó
válaszodban hevertem.
Kezet ráznék veled, elismerő
szorítással,
Váll veregetve kacagnánk
mohón az ajtó előtt,
S előre engednélek kedves
ajtónyitással,
S a mennyek csarnokában már
nem látnál háztetőt.
Legyünk barátok, Ember,
figyelj rám!
Bár hallanád zsoltáraim a
diszkóban,
a TV előtt ülve, s
megtudnád,
Mily magánnyal várlak téged,
ezernyi szóban.

2017. ősz Szombathely