Fiatalságomban linóleum
felett ülök,

S a mocskos, irigy gondolatba belemerülök,

Hogy alattam miért mozdulatlan a cement

S az emberség melyik kapualjba ment?

Beleborzong talpam minden húsa, bőre,

Hogyha rálép a haldokló világ fekélyére,

S könnyem előbb kifakad, mint a duzzadó kelés:

Aszfalt-fekete főemlős lélek-nem-ismerés.

Hogy merné ismerni világát a világtalan,

(Önámítva kiutat kutat, de nem szeret),

Félve bogártól, mi untalan csípi a viszketegséget,

A forrástól, miben lehet élet és emlékezet van,

A sártól ,miből gyúrták kegyesen, zavartalan?

Kegyelemből alkotott hajléktalan,

Ki tivornyázik kifeszítve a lét felett,

Akár a drótkötél, mire a telet

Vészelő madár tán még rászállhat

S fejedre szarva sem hat

A posta. Te kis szaros,

A világ, mit bitorolsz zavaros,

De alamuszin, csendben tágítasz

S demokratikusan ásítasz,

Szarva a mindenségre.

Pofozd már fel magad végre,

Mert én, nem üthetlek agyon,

Bár tehetném, de azzal Istenem tagadom!

Istentelenségedben is ten magad

A Tan vagy, támaszt ad,

hogy még saját ólad

Szegletire fákat, virágokat

Ültetsz, hol keveset, hol sokat.

Tövéből, ágyásiból a mocskot felszedem,

Hogy eredődre érzete tisztán vezessen,

Tested életfáján az emlékezet,

Hogy egykor ember voltál a tájban,

Nem önéned fogja a homályban,

Elavult, rideg gépezet.

2017.10.18. Szombathely