Zuhogott, amikor kiléptek
a presszó ajtaján. Cypriánt az esőcseppek koppanása mindig idegesítette, de
most furamód jó volt hallgatnia ezt az eszeveszett kopácsolást. Pár lépés után
csurom víz volt mindene. Ditkére nézett, s magában elmosolyodott. A lány még
csak nem is sejti, hogy van esernyője, s az ott gubbaszt valahol a
reklámszatyor alján. Most együtt áznak, mert ő Cyprián ázni akar, bőrig ázni.
Fanyalogva nézte az embereket, hogy menekülnek a zápor elől a kapualjakba.
Ditke arcáról az eső már lemosta a púdert, s a szemcsék furcsa nyakörvként
gyülekeztek a nyaka körül. A selyem garbó már teljesen a melléhez tapadt,
sejthetővé téve a bimbókat. A lány elkapta pillantását, félrefordult, majd
váratlanul megcsókolta. Ez a nap a változás napja lesz. Cyprián erre gondolt,
amikor még reggel felébredt. Elhatározta, hogy most augusztus 9.-én szakít
eddigi barátaival, új életet kezd. Az utolsó nap jogán zsebébe rakott ötszáz
forintot és leutazott ide X-be.

  Koncert után ment be a
presszóba, s kezdett el inni. Sajnálta magát.

  Itt van X-ben egyedül. A lányok, akik szerették,
vagy akiket szeretett (ez a két dolog ritkán járt együtt) isten tudja, hol
vannak. Néha belenézett a szemközti falon lévő tükörbe, s érezte gyenge,
túlságosan gyenge a változáshoz. Rozsdavörös haja láttán egy cinikus kérdés
ötlött a tudatába: " Miért is nem rozsdásodtam bele az anyámba? ".
Röhögni szeretett volna, de nem tudott.

  A pincérnő a harmadik rendelés után már nem is
kérdezte mit kér, hanem automatikusan elé rakta az üvegsört s a fél rumot.
Éppen a pohár felé nyúlt, amikor a háta mögül megszólalt egy félénk hang.

- Leülhetek? - gépiesen
bólintott.

- Nem ismersz meg?

- N-
e-e-m. - mondta akadozva.

  Erre a lány előkotort a
táskájából egy fényképet. Cyprián a kezébe vette, majd megfordította. "
eDitkének sok szeretettel, Cyprián 1980. Június 11. ". Több mint egy éve.
Két hónapig tartott, beteljesületlen szerelem volt, és mégis ez a kép? Ditke?
Emlékszik még rá, hogy is nézett ki akkor?

  Igen, hosszú haja volt, de
barna,  nem szőke. Igen, most már emlékszik.

- Mióta festeted a hajad?

- Úgy fél éve. Mi az meg
se csókolsz?

  Megcsókolta, majd jöttek
az emlékek, a csók nélküli séták, mozik, színházak stb.. Most pedig, itt mennek
egymás mellett, kéz a kézben a buszmegálló felé s közben zuhog. Határozott
léptekkel a buszmegállóhoz, majd tovább. Határozott céllal Ditke
keresztapjához, aki állítólag restaurátor és megrögzött agglegény. Előbb-utóbb
odaérnek a lépcsőházhoz, feljutnak a lifttel, becsengetnek, s amihez nem volt
elég két hónap elég lesz egy nap - gondolta Cyprián.

  Tévedett, a restaurátor
családi házban lakott. A csengetésre egy negyven év körüli férfi nyitott ajtót.
Bizalmatlanul végigmérte őket.

- Kit keresnek? - Ditke
elmondta.

- Ne haragudjon, öt év
hosszú idő kisasszony, megnézhetném a személyi igazolványát?

  Ditke odaadta, s ekkor
meglepő változás következett be. Az addig rideg úriember egyszeriben olyan
közvetlen lett, mintha a legkedvesebb rokonait fogadta volna. Betessékelte őket
a lakásba, vacsorát készített, s természetesnek vette, hogy az éjszakát nála
töltik. A szoba, ahová a restaurátor ágyazott nekik olyan volt, mint a többi
helyiség a lakásban. Nélkülözött minden flancot. Mégis az ágy valahogy megtörte
a többi bútor által sugárzott hangulatot. Régi stílusa különleges jelentőséget
tulajdonított neki. Miközben ezen gondolkodott Ditke megszólalt:

- Mi az te nem vetkőzöl?

  Cyprián odament hozzá
megcsókolta, majd hagyta, hogy a női kezek levetkőztessék, hogy ne Cyprián
legyen, az ember, hanem egy ösztönein uralkodni nem akaró férfi.

  Másnap, amikor felébredt, Ditke még aludt. Hosszú haja az arcát takarta. A paplan kicsit félrecsúszott a
melléről. Megigazította, majd felkelt. Az üvegajtón keresztül látta, hogy a
restaurátor már dolgozik. Benyitott hozzá.

- Jó reggelt!

- Viszont, habár már jó
napot van.

- Ilyen sokáig aludtam
volna?

- Csöppet sem izgassa
magát fiatalember, ilyen koromban én még tovább aludtam.

  Látja, hogy áll össze
darabjaiból ez a váza? Tudja, még mennyit kell ezen dolgozni? Tudja a festők, a
szobrászok, szóval azok a művészek, akik maguktól alkotnak, sokszor lenézik a
mi munkánkat, pedig néha sokkal nehezebb restaurálni valamit, mint egyszerűen
újra elkészíteni az egészet. Itt van például ez a váza. Ezekből a cserépdarabokból
próbálom összerakni. Új darabokat készítek a hiányzó részek helyére, ahelyett
hogy fognék egy marék agyagot és újra formáznám az egészet.

- Ne haragudjon, de
tulajdonképpen csak azért jöttem, hogy megköszönjem a…

- Nem kell megköszönnie.
- kis szünetet tartott, majd folytatta. - Gondolom furcsának tartotta, hogy
Editet " igazoltattam ", de öt év az hosszú idő. Meg már annyian
kihasználtak az életben, és álmomban sem gondoltam rá, hogy egyszer majd
megkeres. Olyan sok dolog van az életben, amit még utólag sem tud megmagyarázni
az ember. Én valaha szerelmes voltam Edit anyjába, három évig tartott, egészen
addig, amíg nem jött egy orvostanhallgató. Hozzáment. Talán csak szánalomból
kért meg, hogy legyek a lánya keresztapja. Szerettem, de nem bírtam a közelébe
maradni. El kellett jönnöm.

  Egy darabig merően az
ablak felé nézett, de biztosan nem a virágokat látta. Kisvártatva újra
megszólalt.

- Edit alszik még?

  Éppen felelni akart,
amikor a fürdőszobából vízcsobogás hallatszott.

  Cyprián visszament a
szobába, már be volt ágyazva. Az asztalon ott volt Ditke táskája. Kíváncsiság
fogta el, kinyitotta. Az ő fényképe mellett még vagy húsz darab férfikép
hullott az asztalra. A hátoldalukon ceruzával a megismerkedések körülményei
jelentéktelennek tűnő kicsinységekkel.

1983