Debussy-t
hallgatok, Reverie L. 68. Fülhallgató a fülben, mobil a zsebben. A korlát
vasára támaszkodom, elszívok egy cigarettát. Éjfél felé járhat. Kezd
elcsendesedni. Nézem a város apró fényekkel kirajzolt tervrajzát.
Gyerekkoromban nem volt jelentősége ennek a látványnak. Mára megtanultam
értékelni.

Mintha
lebegnék. Vagy repülőn szállnék le, s én lennék a pilótafülkében.

Szemben
a Siklósi út hosszú egyenes fénycsíkja. Mint egy repülőtér leszállófénye.

Ettől
balra a temető sötét téglalapja. Próbálom felsorolni az ott nyugvó
családtagjaimat, rokonokat, barátokat, ismerősöket. Hosszúra nyúlik már a sor.

Talán
csak nagy átverés az élet! Amikor meghalunk, majd felébredünk valahol, és
elcsodálkozunk, hogy milyen hosszú álom volt! A meghalás a valódi felébredés
lenne!

Egész
életemben ragaszkodtam a helyhez. Ehhez a városhoz. El sem tudtam képzelni,
hogy máshol éljek. Mára viszont szűknek érzem, mint amikor az ember kinő egy
ruhát. Valahogy elfogytak a lehetőségek. A város nyújtotta élvezetek. A
barátok. A szerelmek. Vagy csak én változtam meg.

Nem
akarom befejezni ezt a napot! A zene is tart még, átvált ugyan Silvestrov 2.
bagatelljére, s belefér még egy cigi is - lelkiismeret-furdalás nélkül teszem.
Gyufa sercen, apró láng lobban. Nekem úgyis csak a hangulat kelléke. Soha
semmire nem tudtam rászokni.

Meleget
párolog a város. A mai az utolsó kánikulás nap volt. Idefent remek a vegetáció.
Odalent, a városban, ahogy mondani szoktuk, még biztos zajlik az élet.
Elképzelem: valahol a téren ülök, mint régen a barátokkal, fiatal koromban, s
várjuk, hogy bejussunk a Mecsek bárba. Néha hiába, ilyen tájékban mindig
teltház volt. Főleg szombat éjjel. Irigykedve hallgattuk a kihallatszó zenét.
Persze az óvatosan odanyújtott pár száz Forint többnyire besegített minket.

Eszembe
jut a számtalan elszalasztott lehetőség.

Legalább
megtanultam volna élni!

S
most?!

Nézem,
hogyan játszanak a fények odalent, s próbálom a nap utolsó perceiből kicsikarni
a maradék kis hangulatot.

Pécs,
2020. szeptember 6.