Azon az estén úgy tervezte, korán lefekszik. Az
elmúlt időszak történései teljesen kimerítették. Érezte, tudta, végre valahára
hosszabb, nyugalmasabb pihenésre lenne szüksége. Az utóbbi éjjeleken alig aludt
valamit, azt is csak szakaszosan, sőt mondhatni, zaklatottan. Több alkalommal
is felriadt, s ilyenkor zömében a véget nem érő idejűnek tűnő forgolódás
következett. Újra álomba merülnie minduntalan csak nehezen sikeredett. 

  

  A három vodka, amit jéghideg narancslébe
keverve ivott meg, kellemesen elzsibbasztotta. Gondolta, elszív még egy
cigarettát a konyhában, aztán irány az ágy. Ránézett a mobiltelefonjára. Pár
perccel múlt kilenc óra. Annak láttára, hogy nincs újabb olvasatlan üzenete,
kesernyés mosoly futott át az arcán. Talán végül Éva is megnyugodott
valamelyest, gondolta. Amennyire fájni tudtak a másik szavai, olyannyira bántó
volt annak csendje is. 

  

  Viharos szakításon voltak túl, vagy
legalábbis annak a vége felé jártak. Két hete kezdődött, mikor a munkából
hazafele jövet a villamosról egészen véletlenül meglátta az élettársát
csókolózni egy körúti butik előtt egy számára ismeretlen férfival. Később,
mikor Éva is hazaért, rögtön kérdőre vonta. A nő elképedt, de egy pillanatnyi
szünet után már támadt is és viszonzásképp hozzávágta, hogy mindent tud róla és
Jolánról. Innentől kezdve nem volt megállás. Csapkodást csapkodás, vitát pedig
veszekedés követett. Éva tegnap, tíz valahány napnyi marakodás után költözött
el. Talán még az utcára sem ért le az emeletről, de már jött is az első gúnyos
hangvételű üzenet, melyre ő rögvest válaszolt, szintén nem a legbarátságosabb
stílusban. Így ment ez egészen az elmúlt hétvégéig, majd lassan mindennemű
szóváltásaik ritkulni kezdtek. Akármi is történt, még mindig nagyon szerette
Évát, akit kisiskolás kora óta ismert. 



  Hanyatt fekve, lehunyt szemekkel azon
töprengett, hogy van-e egyáltalán valami értelme az életének. Lehet, jobb lenne
egyszerűen meghalni, és kész. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a
fejében, melyektől még annál is rosszabbul érezte magát, mint annak előtte.
Amikor már majdnem elaludt, meghallotta, hogy odakint elkezd esni az eső. A
vízcseppek egyre hangosabban kopogtak az ablakpárkányon. Arra még emlékezett, hogy
hallja, amint egy autó, valószínűleg a kelleténél lényegesen nagyobb
gázfröccsnek köszönhetően, fület sértő krákogással indul el, ám utána egy
pillanat alatt mély álomba zuhant. 



  Reszketve ébredt. Megpróbálta még jobban
magára húzni a takarót, de ez sem segített. Dacára annak, hogy június vége
volt, úgy fázott, mintha mínusz akárhány fok lett volna a lakásban, s
mindemellett a homloka verejtékezett. Ösztönösen az elektromos óra számlapjára
nézett. Mindjárt hajnali három, kéklett onnan. Amint észrevette az idegent, aki
a dohányzó asztal melletti fotelban ült, ökölbe szorította a kezeit és talpra
ugrott. Ijedtségét és megdöbbenését kiáltásra szándékozott váltani, de nem jött
ki egy árva hang sem a torkán, és számára is érthetetlenül, nem tudott mozdulni
sem. 

- Maradjon nyugton, nem akarom bántani. Majd
beszélni is hagyom, ha már biztos lehetek abban, hogy nem veri fel az egész
házat és tud rám úgy figyelni, ahogyan azt én szeretném. 

Visszarogyott az ágyra. Meglepetésére valami
megmagyarázhatatlan nyugalom lett rajta úrrá. Kevésbé fázott, mint az imént, és
az izzadtságcseppek is eltűntek a homlokáról. Különösnek gondolta, hogy inkább
érzi, mint látja az idegent, holott meg volt győződve annak valóságos
ottlétéről. A feketeségben valami szürkés folt, így tudta volna csupán leírni,
hiszen az arcát, alakja pontos körvonalait nem lehetett kivenni. 

- Na, így már jobb. Érzem, valamennyire
megnyugodott. Meg is kell. A meggondolatlan kapkodás sohasem vezet semmi jóra,
- mondta a másik, és mintha még mosolygott is volna a szavai mellé. 

- Ki a fene maga? – préselte ki végre magából a
kérdést. 

- Én vagyok az, aki minden emberben ott él a
születésének pillanatától kezdve, de mondhatom úgy is, - folytatta az idegen a
maga különös érces hangján – hogy minden ember életében én vagyok az egyetlen
biztos pont. – fejezte be egy rövid nevetés kíséretében. 

- Mit zagyvál itt össze? – bátorodott fel Péter.
– Nem értem, miről beszél. 

- Dehogynem érti, kedves barátom, csak nem meri
elhinni – vágta rá rögtön a másik. - Hallott már rólam, ezt tudja maga is –
jelentette ki határozottan és újra valamiféle kacajszerű hangot tett a mondat
végére. - Ezt nem hiszem el! – vágta rá Péter. Nem lehetett tudni, hogy az
elmondottakra gondol-e, vagy pedig az egész helyzetre. 

- Mondtam én, hogy a hittel mindig csak a baj
van – válaszolta az idegen egészen gúnyos hangnemben. – Figyeljen, elmagyarázom
másképpen – mondta, miközben a beszéde az eddigiekhez képest sokkalta
határozottabbá vált. – Az vagyok, akit mindenki ismer, akit számtalan névvel és
még több jelzővel illetnek. Az vagyok: kinek, ami. Van, aki egyszerűen csak
értelmetlennek hív, mások szenvtelennek neveznek, megint mások kegyesnek
gondolnak és folytathatnám egészen napkeltéig a felsorolást, de teljesen
felesleges. 

- Uramisten – sóhajtott Péter. 

- Nem, ő most nincs itt, ne reménykedjen.
Megjegyzem, zavarna is a közvetlen jelenléte. Nem igazán kedvelem a
társaságát. 

- Most szórakozik velem? 

- Nincs szándékomban, halálosan komolyan
beszélek – jelentette ki az árnyalak, majd szinte ijesztő vihogásba kezdett. -
Nem szeretek játszani, – folytatta kisvártatva. - Felettébb unalmas, hogy a
végén mindig én nyerek – hangzott a fotel felől a fölényes hangnemű válasz
befejezése. – Habár volt már rá példa, hogy vesztettem, elismerem, de ez maradjon
kettőnk között, ha kérhetném. Utoljára valamivel több, mint kétezer éve – fűzte
még hozzá kissé bánatosnak tűnő hangon. - Szerencsére, köszönhetően a kezdetek
óta fennálló félelmetesen nagy hírnevemnek, sokkalta többen kételkednek az
akkori események valósságában, mint ahányan elhiszik azt. 

  Péter úgy határozott, véget vet ennek a
képtelenségnek. Összeszedve minden erejét felállni készült az ágyról, de ekkor
elviselhetetlennek tűnő szúró fájdalmat érzett a mellkasában. 

- Csak ne olyan hevesen – figyelmeztette a
másik. – Még idejekorán valami baja esik. Szeretek a terveim szerint
tevékenykedni, dolgaim végezetlenül távozni, viszont kevésbé lenne kedvemre
való. 

- Mit akar? – nyögte ki végül Péter a még mindig
érzett fájdalmai közepette, miközben begörbítette a két kisujját és azokat
összeakasztva tette a karjait a mellére. 

Különös, egyedülálló szokása volt ez a férfinak.
Édesanyja elmondása szerint már csecsemőkorában is volt, hogy így feküdt a
kiságyban. 

- Nem valami kellemes társaság maga, -
méltatlankodott az idegen. 

– Ritkán állok szóba emberekkel, és a mi kis
beszélgetésünket alapul véve, azt kell, mondjam, nem is vesztek túl sokat.
Persze az ön esetében az sincs kizárva, egyszerűen csak alkalmatlan egy
tartalmas társalgáshoz. De mindegy, ezt most hagyjuk, térjünk a lényegre. 

- Nincs ellenemre – vetette oda Péter. – Csak
legyünk már túl ezen az egészen. 

- Megjegyzem, amit maga mond, az az én
értelmezésemben teljesen mást jelent. Örülni is tudnék neki, ha nem lennék
teljesen tisztában vele, hogy fogalma sincs arról, miről is beszél
valójában. 

- Kérem, könyörgöm – nyöszörgött Péter. 

- Unatkoztam, így hát úgy döntöttem húzok egy
nevet a kalapból, hogy képletesen mondjam, és maga lett a szerencsés. 

- Szerencse? – kérdezte gúnyosan Péter. 

- Nézőpont kérdése. Ha nem lenne olyan kicsi és
jelentéktelen, mint amilyen, lehet, megértené. Úgy döntöttem, ha már magában is
felvetődött ennek a lehetőségnek a gondolata az előző este folyamán, -
emlékszik, ugye? -, kap tőlem egy esélyt, egy lehetőséget. Maga most alig
valamivel múlt harminc éves, átlagos ember, mondhatni középszerű. A túl- és az
eléldegél között botorkál napról napra. Gyermekkori szerelme egészen sokáig
bírta maga mellett, de mint tudjuk, már ő sincs itt a közelében. Lassan olyanná
válik, mint azok, akikről azt szokták mondani, hogy semmi vesztenivalójuk
nincsen. Ennél szomorúbb nem is lehetne. És ez csak a kezdet. Az igazán szomorú
ezután következik. Csupán egy pár éve van hátra. 

- Micsoda? - vágott közbe rémülten a
férfi. 

- Jól hallotta! Én egészen a legapróbb
részletekig mindent tudok magával kapcsolatban a jövőjét illetően, Szörnyű
kínoknak, kegyetlen fájdalmaknak és borzalmaknak néz elébe. Ettől tudom
megóvni, ha akarja. Vehetjük úgy is, most az vagyok, akit kegyesnek szólítanak. 

- Hazudik, ilyen nincs – emelte fel a hangját
kínjában a férfi. 

Péter érezte, hogy egész bensőjét elönti a
forróság; és emellett tehetetlen dühöt érzett. 

- Miért füllentenék? Mondtam már az imént, hogy
kap tőlem egy esélyt. Most azonnal eljöhet velem oda, ahonnan én érkeztem, csak
bólintania kell, és akkor megmenekül mindattól a szörnyűségtől, ami magára vár.
Lenyeli azt jó féldoboznyi altatót, ami a kisszekrénye fiókjában van, iszik
mellé egy dupla vodka-narancsot, és néhány pillanat múlva innen valamivel távolabb
már folytathatjuk is ezt a beszélgetést. 

- És mi történik, ha nemet mondok? 

- Akkor elbúcsúzom Öntől néhány esztendőre.
Persze addig elfelejti, hogy találkoztunk, és nem fog emlékezni arra sem, amit
most elmondtam. Talán érezni fog olykor-olykor egy cseppnyi keserű ízt a
torkában, ami emlékeztethetné rám, de mégsem fog tudni összekapcsolni semmit
evvel a mai éjszakával. Él tovább, szenved, fájdalmat érez, és természetesen
fájdalmat okoz azoknak, akik megélik maga mellett az ön személyes elmúlását. Egyszóval
végigcsinálja az egészet. Végül pedig a legutolsó pillanatban elmondja nekem,
hogy megérte-e? Kíváncsian fogok magára figyelni – fejezte be az idegen a
mondandóját egy újabb hosszas nevetés kíséretében. 

Péter a hallottaktól teljesen megdöbbent. Próbálta
meggyőzni magát arról, hogy csak álmodja ezt az egészet, de valahol mélyen
tudta, hogy mindez valóság. Egyértelmű volt számára, hogy teljességgel
akaratlanul ugyan, de minden szavát elhiszi az idegennek. Az árnyalak
váratlanul felállt a fotelból és az ablakhoz lépett. Arcát, alakja pontos
körvonalait változatlanul nem lehetett pontosan látni. 

- Ne döntsön elhamarkodottan, ne engedje, hogy
az érzelmei irányítsák, abba már többen, mint sokan belebuktak. Adok még egy
kis időt magának, amíg az első napsugár be nem szűrődik a szobába, van
lehetősége a választásra. Abban a pillanatban, mikor mindezt elmondta, olyan
hirtelen, mint ahogyan megjelent, eltűnt a férfi szemei elől. Valamiféle
furcsa, áporodottsággal vegyült édeskés illatot hagyott csupán maga után. 



  Péter felugrott az ágyról és a
fürdőszobába sietett. Megengedte a hidegvizet és a csap alá dugta a fejét. Nem
törődött avval sem, hogy a félreverődő vízsugár mit áztat el és mit nem. Ezután
belebámult a mosdókagyló feletti tükörbe és mélyeket lélegezve igyekezett
rendbe szedni magát, legfőképpen lelkileg. Lehet, hogy az álom és a valóság
olyan szinten és úgy mosódott össze benne, mint korábban még soha életében?
Végül is teljességgel felesleges ezen töprengenie, állapította meg, hiszen a
döntés, amit meg kell hoznia, az Ő kezében van, nagyon úgy tűnik. Kevesebb,
mint pár év, ezt állította az a förtelmes valaki, vagy valami, aki bár azt
hangozatta, esélyt akar adni, és választási lehetőséget hagy, azért
egyértelműen igyekezett őt befolyásolni. Vitathatatlan, vélte, hogy megpróbálta
őt meggyőzni arról, mire szavazzon. Máskülönben miért rémítette volna halálra a
rá váró szörnyű sors feltárásával. Ez így valahogy nem tiszta, gondolta,
miközben a konyha felé igyekezett, ahol cigarettára gyújtott és kevert magának
egy vodka-narancsot. Van valami az egész mögött, amit nem ért, ebben teljesen
biztos volt. Ráadásul zaklatottnak, rémültnek és a végletekig kimerültnek
érezte magát. Életben tart a halálfélelem, jutott váratlanul az eszébe egy már
elfeledettnek hitt verssor, amit valamikor sok évvel ezelőtt véletlenül hallott
vezetés közben a rádióban. Az érzelmek helyett, döntsenek az ösztönök, suttogta
magában a következő pillanatban. Élni szeretne még, ebben az egyben volt
egészen biztos, minden más bizonytalannak tűnt abban a pillanatban a számára.
Tisztában volt vele, hogy józanul kellene gondolkodnia, de tudta, most nincs
olyan állapotban. Pohárral a kezében visszament a nappaliba és megállt az
íróasztal előtt. Kihúzta a fiókot és kivette a gyógyszeres dobozt, majd az
ablakhoz lépett. Odakint még mindig esett, csak most már csendesebben. A
virágzó akácfák mézes lehelete elkeveredett az ázott aszfalt illatával. Erről
nem lehet lemondani, mondta ki fennhangon, miközben mélyeket szippantott a
friss levegőből. Lehúzta az itala maradékát. A tablettákat az utolsó szemig
egyenként pöccintette az utcára. 



  Másnap egészen délig aludt. Kellemetlenül
keserű szájízzel ébredt, amit az este elfogyasztott több mint kettőnek tudott
be, de a kipihentség kellemes érzetével. Lezuhanyozott, majd miután evett pár
falatot, már hívta is a mobilján Évát. 



  Az egész nyara ráment arra, hogy
meggyőzze Évát arról, van értelme megmenteni a kapcsolatukat. Törekvéseit siker
koronázta: ősszel már újra együtt laktak. Az esküvőt a rákövetkező esztendő
októberében tartották. Az első házassági évfordulójukat avval a boldog tudattal
ünnepelték, hogy gyermeket várnak. Nem sokra rá, valamivel karácsony előtt,
ment orvoshoz a torkában érzett, szűnni nem akaró fájdalmai végett. A gyilkos
kór viharos sebességgel emésztette fel a szervezetét. Élete utolsó hónapjaiban
szörnyű kínokat szenvedett el. Enni, inni csak segítséggel tudott. Keveset
beszélt, akkor is leginkább csak a torkában érzett keserű ízt emlegette. Az
utolsó heteiben, folyamatosan billegett az éber és az öntudatlan állapot
határán. Éva, mikor csak tehette, ott ült az ágya mellett és fogta a kezét.
Töretlenül bízott, reménykedett, de mindhiába. A vég egy esős júniusi éjjelen
jött el. A halál álmában érte utol, talán pontosan abban a pillanatban, mikor
minden még megmaradt erejét összeszedve azt suttogta: igen!



  A kis Palkó néhány hétre rá született
meg. Az első hónapokban keveset sírt, sokat mosolygott, mintha tudta volna,
hogy az édesanyjának különösen nagy segítségére van ezzel. Már majdnem egy éves
volt a gyerkőc, mikor Éva először észrevette, hogy a fia alvás közben
begörbítette mind a két kezén a kisujját és egymásba akasztotta azokat. Állt a
kiságy fölött, nézte a fiát, egyszerre könnyezett és mosolygott.