Gyertyát gyújt a napsugár

felhők fonta kóc kanócon,

incselkedőn átsúg ár,

lengő, titkos takarókon.

Félre fordul fényesedve

szégyenlősen gyönge pír,

esőcseppek férfikedve

e kacérságra tiszta ír.

Zivataros zokogással

zúdul a csók lefelé,

összebújnak e gyúlással,

felszikrázik, ég-e-lé.

Felhasította az eget

csikorduló dörrenés,

fény erezett át engemet

és felleget ég-tő-rés.

Szíves szikra szertevillan,

mint a zápor illata,

tekintetem tükre csillan,

búnak illan harmata.

A mosolyom ágyat vet, mi

szememből pihenni vágy,

ajkam ujjongva szereti

könnyem, mi már könnyű, lágy.

2018.08.16. Ipolyszakálos