Ugyanazért, amiért egy élő szervezetet a vírusok,
baktériumok megtámadnak. Egyrészt nem törekedtünk nemzeti érdekeinket a kiegyezés
által nyújtott keretek között is érvényesítő politikára, másrészt nem
védekeztünk a Kárpát-medencét bekebelezni akarókkal szemben. A kiegyezéstől az
első világháborúig a népek, nemzetek közötti tényleges és végzetes
különbségeket lekicsinylő vagy egyenesen letagadó, nemzeti eszményeinket
megvető, világpolgárságot hirdető szemlélet, a kozmopolitizmus, továbbá a
marxista és szociáldemokrata istentagadás, az egyházgyűlölet milliókat
fertőzött meg. Gazdasági életünket a szabad versenyt hirdető, a hagyományos
falusi életformát felváltó városiasítás törte kerékbe. Hazánk ipari és
kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának
volt alárendelve már az 1870-es években, a Rothschild-háznak.

Mindeközben pánszláv, román irredentista és egyes, a
természetes erkölccsel, keresztény világnézettel és magyar észjárással szemben
ellenséges pénzügyi-gazdasági körök, a polgári-radikális szabadkőműves páholyok
hathatós segítségével, hazánk területének feldarabolására törekedtek, élükön a
párizsi nagypáhollyal. A franciákkal barátkozó román irredentista körök a
dákóromán elmélet jegyében nyíltan törekedtek Erdély elfoglalására. Az aránylag
önálló Szerbia pedig Oroszországgal kereste a kapcsolatot, hogy az északi és
déli szlávokat egyesítse egy nagy birodalomban a Monarchia szétverésével. Brit,
francia, szláv diplomaták Európa-szerte lépten-nyomon csak gyaláztak bennünket,
sikeresen elhitetve, hogy elnyomjuk nemzetiségeinket. Arról nem is beszélve
végül, hogy az osztrák, cseh, román bankárok áron alul vásárolták fel
eladósodott birtokainkat, így 1900-ban már 436 külföldi kereken kétmillió
kataszteri holddal rendelkezett belőlük.

Mindeközben kormányaink hallgattak, azon íróinkat,
politikusainkat pedig, akik mindezek miatt megkongatták a vészharangokat, nem
létezőknek tekintették. Ennek köszönhetően sikerült lefegyverezni bennünket
kívülről és belülről egyaránt. A Széchenyiek, Deákok felelősségérzete mintha
teljesen kiveszett volna közéletünkből, különösen is nagyvárosaink s Budapest
internacionalista légköréből. Drámai erővel nyilatkozott erről a kor egy mára
sajnálatosan elfeledett elbeszélője, Szemere György 1912-ben:

„Micsoda város is ez a Budapest! A pártpolitika
áldozatainak, szélhámosainak, a félreértett zseniknek, a kopott mezben járó
becsületnek, az ártatlanság vásárjának s a bűnök diadalának eme Bábelje! A
tisztességes ember, ha nem örökölt vagyont, tengődve él benne, igyekezetének,
polgári erényeinek többnyire hiába várja jutalmát, viszont sohasem lehet benne
biztos, hogy társadalmi becsületétől nem fosztja-e meg a rágalomból élő zuglap
vagy kaszinói intrika. Minden tekintetben kalandor város a mi hiú betáblázott
fővárosunk.”

A hazudozási hajlam ma a legsötétebb szennyfolt a
magyar jellemen. Pedig nem öröklött bűn (apáink nem hazudtak), a kisebbségtől
tanultuk el kényszerűségből, hogy jobban védekezhessünk ellene. És ugyancsak
eltanultuk. Nemcsak a gyermek hazudik ebben az országban, de (arcpirító
valóság) a bajszos ember is, nemcsak a paraszt, maga a miniszter is.

A pártpolitika oltárán sikerült feláldozni úgyszólván
minden nemzeti értéket, egyéni erőt, kiválóságot, jellemet, tudományt,
művészetet. Íróink, művészeink idegen impressziókat árulnak híg lére eresztve,
tudósaink tíz könyvből gyártanak egy tizenegyediket. Budapest utcáit képtelen
épületmonstrumok éktelenítik el a magyar stíl cégére jegyében.”

A nálánál jóval ismertebb Fekete István a „Zsellérek”
című regényében pedig egyenesen arról írt, hogy mindezek miatt Trianont nem
Trianonban csinálták, hanem „a kiegyezéstől a forradalomig”, a hazánk területi
épségét 1918-ban feladó Károlyi Mihályig, ugyanis e fél évszázad alatt nálunk
„kivándorló irodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat
pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből
kellett volna a kivénhedt, földje vesztett középosztály helyett egy új,
gerinces középosztályt kinöveszteni. Ehelyett csináltak egy hazátlan,
vallástalan, nemzetközi proletár munkásságot, mely az első alkalommal belemart
az országba.”

Bele bizony, éspedig olyannyira, hogy 1919-ben 133
napon át a Lenin-fiúk kifosztották és meggyalázták országunkat. Csak néhány
példa. Az általuk „reakciós”-nak nevezett Magyar Tudományos Akadémia működését
megszüntették, épületét a rendőrséget és a csendőrséget felváltó Vörös Őrség rendelkezésére
bocsátották. Az úrnapi körmenetekbe belelőttek, megtiltották a magyar irodalom
tanítását. Marxista orvostanhallgatók arra kényszerítették a lefoglalt egyházi
iskolák leánynövendékeit, hogy meztelenül aludjanak velük, mondván, a szemérem
„burzsoá csökevény”. 25 710 000 példányban megjelent 334 sajtótermékük
természetesnek tartotta a nők kommunizálását, a házasság szükségtelenségét, a
szabadszerelmet. A minderről „Bujdosó könyv”-ében beszámoló Tormay Cécile
alapján állíthatjuk: ha nem is kizárólag e 133 napnak köszönhetjük 1920. június
4-én szentesített megcsonkításunkat, de mértéke kiszabásához bizony döntően
hozzájárultak e történések.

Egy ilyetén külső és belső ellenségektől kivéreztetett
ország alig akarta elhinni mégis, hogy feldarabolhatják. A kormány részéről a
trianoni diktátumot Drasche Lázár Alfréd író-téglagyáros és Benárd Ágost volt
népjóléti miniszter is csak azért írta alá, mert bíztak abban, hogy így a már
megszállt felvidéki és erdélyi területek magyarsága szenvedésén enyhíthetnek, és
az antant azon ígéretében, hogy a kárvallott államok kérhetik a reájuk
vonatkozó határok kiigazítását.

De miként is vallottak 1920. június 4-éről akkori
eleink? Álljon itt Padányi Viktor történész megrendítő visszaemlékezése:

„E sorok írója 14 éves fiú volt és negyedikes
gimnazista akkoriban. Tíz órakor növénytan-óra kezdődött és Kovách Demjén tanár
úr magas, szikár alakja pontosan jelent meg az ajtóban, mint mindig. Felment a
katedrára, beírta az osztálykönyvet, de nem kezdte el a feleltetést, mint szokta,
hanem lehajtott fővel meredt maga elé egy hosszú percig… és akkor megkondultak
a harangok. Kovách Demjén tanár úr felállt, odament a térképtartóhoz, kivette a
térképet, amelynek felső sarkában akkor még ez a név ált: »A Magyar Szent
Korona Országainak Politikai Térképe«, és felakasztotta a térképállványra, s
mindezt egyetlen szó nélkül, aztán megállt előtte, kissé oldalt, hogy ne
takarja el előlünk, és nézte, olyan arccal, olyan leírhatatlan lágy
kifejezéssel, amilyet mi még soha sem láttunk száraz és örökké szigorú arcán.
Mi halálos csendben néztük a térképet és az előtte álló, szürkülő hajú
cisztercita papot, amint feje egyre lejjebb esett a mellére és a kívülről
behallatszó harangzúgás által még inkább kimélyített csendben inkább magának,
mint nekünk, ennyit mondott: »Consummatum est.«. Elvégeztetett. Ötvennégyen
voltunk, ötvennégy tizennégy éves magyar fiú. A golgota utolsó szavai után nem
bírtuk tovább, leborultunk a padokra és elkezdtünk sírni. Odakint kongtak a
harangok. Nagymagyarország keresztre feszítésének napja volt, 1920. június 4.
Péntek.”

Költőink, íróink is kivétel nélkül gyászoltak,
ugyanakkor hirdették, hogy ha van nagypéntek, van feltámadás is. Elég legyen
csak a közismertek közül József Attilát idéznünk:

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,

Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!

Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!

Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,

Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,

Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre

És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal! –

Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ

Teljes egészében, mint nem is oly régen

És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!

Felhatol az égig haragos szózatunk:

Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!

Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:

Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

Erdély
építész írója, Kós Károly, szintén keserűen konstatálta a történteket:

„Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak
valamit, valahol elosztottak valamit: valahol egy nyitott ajtót becsaptak, hogy
legyen az zárva örökre. Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával
kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a
magunk vérével öntözött irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk,
miért.”

Ugyanakkor ő is hitet tett egyértelműen amellett, hogy
végső soron rajtunk múlik, visszavesszük-e azt, ami a miénk:

„Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba,
lelkünkön bilincs. De tudom, talpra kell állanunk mégis. De tudom, újra kell
kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába
az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak
felfelé!”

Vágták is bizony akkori véreink! Az elszakított
területek magyarsága nevében Reményik Sándor arra intett mindenkit, hogy csak
kettőt ne hagyjunk: a templomot és az iskolát! És „ha nem lesz többé
szentesített mód / Oktatni gyermekünk az ősi szóra, / Ha minden jussunkból
kivettetünk: / Egy Iskola lesz egész életünk, /S mindenki mindenkinek
tanítója.” A „hitben, hűségben, tisztaságban” egymásnak való „folytonos
példaadás” által az anyaország és a megcsonkolt részek együttes erővel vehetik
majd vissza számunkra kedvező történelmi körülmények között mindazt, ami minket
illet. E tudatban Papp-Váry Elemérné Sziklay Szeréna „Hitvallás”-ának két
világháború között iskoláinkban minden tanóra kezdetén elimádkozott első
versszaka hathatósan hirdette: „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, /
Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában.”

Ez a hit valóban csodákat művelt akkor. Revíziós
igényeink fokozatosan kielégültek: 1938-ban az Első Bécsi Döntéssel visszatért
a Felvidék többségében magyarlakta része, majd 1939-ben Kárpátalja, 1940-ben a
Második Bécsi Döntéssel Észak-Erdély és Székelyföld, 1941-ben a Délvidék néven
egybefoglalt Bácska, Drávaszög, Muraköz és Muramellék. Leírhatatlan örömet
éreztek ekkor véreink. Próbáljunk csak belegondolni, mit jelentett Horthy
Miklós bakái csizmáinak kopogása az eső verte Kolozsvárt! Amikor a román
hatóságok 1918-ban oda való bevonulásuk első jeleként szó szerint kilakoltatták
véreinket az utcára, vagy amikor a Székelyföldön eljárását indítottak azon
tanítónő ellen, akinek lakásában piros cserepet, fehér függönyt, zöld levelet
találtak, sőt megtörtént, hogy egy irredenta versért felakasztották. Amikor a
Felvidék és Kárpátalja húsz éves cseh megszállása alatt az ottani börtönök
hamarosan megteltek magyarokkal pusztán azért, mert nem tagadták meg
nemzetiségüket, amikor azt, aki Himnuszunkat elénekelte, letartóztatták, amikor
a beneši Csehszlovákia tankönyveiben azt terjesztették például, hogy Árpád soha
nem élt s a magyarok az árpa szóból faragták mesterségesen ezt a nevet!

A
visszatérés elementáris örömét így örökítette meg Wass Albert „Jönnek!” című
regényében:

„Éreztem,
hogy rohanni kellene, kirohanni a mezők közé s végigkiáltani rajtuk riadó
szóval, hogy öltözzenek csupa virágba, mert újra magyar föld lettek! Az erdőig
szaladni és felverni a fákat, hogy énekeljenek a boldogságtól! Nem lehetett
csinálni semmi mást, csak állni az ablakban mozdulatlanul, nézni északnak,
keletnek, délnek, átölelni egyetlen pillantással a testvérdombokat, átölelni és
egybeszorítani őket, hogy ne tudjanak egymástól soha elszakadni.”

Ezt az érzést akarták 1945-től és akarják belőlünk ma
is kiirtani azok, akik eleve lemondanak rögeinkről. Pedig ezt sohasem tehetjük!
Fokozatos nemzetépítéssel nem az autonómia, hanem, tűnjék pillanatnyilag
bármennyire is illúziónak, a teljes revízió hozhat csak gyökeres megoldást ma
is, hiszen nem nekünk kellene autonómiát adniuk a románoknak, hanem nekünk
lehetne nekik, ha akarjuk. Hiába sulykolják belénk örökösen, „minek a teljes
területi revízió, úgysem tudnánk mit kezdeni a visszatért, zömében már amúgy is
idegenek lakta országrészekkel”, „minek kesergünk erdélyi ásványkincseink
elvesztésén, amikor egy kilogrammnyi kvarchomokból is mennyi energia nyerhető”,
Istenadta ösztönnel kell ragaszkodnunk jussunkhoz, amit, Juhász Gyula
szavaival, „magyar erő szerzett vitézül / S magyar szív és ész tartott meg
bizony” .

Ha a tollunkat elveszi valaki, még nem az övé. Csak
akkor lesz az övé, ha neki adjuk. Addig csak bitorolja. Így kellene
viszonyulnunk a Kárpát-Duna Nagyhazához is. Ha elvették, kötelességünk
visszavennünk. De miért félünk annyira ettől? Közmondásosan a kutya sem azt
ugatja meg, akitől fél, hanem aki tőle fél. 1940-ben minden oláh uralom
ellenére is még zöld volt a Székelyföld. L. Rádai Ilona „Sikolytó Erdély”
címmel 1942-ben megjelent torokszorító regényében olvassuk: „Épülnek ezeken a
tiszta székely vidékeken a nagy cifra oláh templomok, de vajon ki fog oda
bemenni? Építhettek ti oláhok akkora díszes templomokat, mint a római szent Péter
templom, nem lesz magyar, aki bemegy díszes falai közé. Adóztatjátok a magyart,
lehúzzátok a bőrét hétszeresen, de egy utat meg nem javíttok. Az utak romlanak,
és ha ez így folytatódik, egyik faluból a másikba is nehéz lesz eljutni, télen
pedig valósággal el lesznek zárva a világtól. A nép szenved, de büszkén viseli
a sorsát: fiait gyötrik, bántalmazzák, katonának viszik, és oláhul kell
megtanulnia a jobbra át-ot, balra át-ot. Messzire viszik őket, távol egymástól,
hazájuktól, elszórják egymástól őket, hogy magyar szót ne hallhassanak, de
magyarságukon változtatni nem tudnak. Hazajön az agyongyötört székely fiú és
lerázza magáról az oláh sallangot: több oláh szót nem mond ki, csak ha muszáj,
és a fiát titkon tanítja a Himnuszra.”

Adja meg az Isten, a történelem egyetlen Ura, hogy
kilencvenhárom évvel hazánk kivégzése, helyesebben kivégzési kísérlete után
minél többen legyenek az iménti regényrészletben jellemzett magyarok
Királyhágón innen és túl, akik nem hagyják sem a templomot, sem az iskolát, sem
a földet, akik tudják a „haza bölcsé”-vel, Deák Ferenccel, hogy „amit erő vagy
hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse újra visszaadhatják, de amiről a
nemzet, félve a szenvedésektől, önként lemondott, annak visszaszerzése mindig
nehéz és kétséges”, és a

székely íróapostollal, Nyirő Józseffel, hogy „nem a hajlongó, hanem az egyenes
derekú, égre néző magyaroké a jövő”. Akik által lesz még feltámadás, lesz
Nagy-Magyarország! Lesz, mert Kárpátok koszorúzta hazánk olyan, mint egy
életfa, amelynek gyökerei olyan mélybe nyúlnak, hogy azokat ártó kéz ki nem
tépheti. Ezért nem kívánhatunk végül hát mást, mint amit 1943-ban mára
méltatlanul elfeledett költőink közül Alföldi Géza megfogalmazott versében,
imígyen:

Csak a
gyökér kitartson!

A Fa
névtelen gyökereinek ajánlom

Kinn a szőlőnkben, emlékezem rája

deszkakunyhónk előtt állott

öregapám diófája.

Ha vihar támadt – szőlőkötözéskor –

dörgött az ég, csattant a villám,

füstölt az úton a felpaskolt por,

ahogy végigverte a dörgő esőostor,

bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,

miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.

Vajon elbír-e a széllel?

Recsegett, ropogott öreg teste,

a szél a gallyakat csomósan tépte,

hullott a zöld dió áldott termése,

mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta:

de győzte a vihart öregapám konok,

törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!…

Még ma is hallom,

motyogott nagyapám –

Nem lesz baj gyerek!

Dió lehullhat,

új tavasszal terem az ág újat,

ág is nőt a letépett helyére,

de ha a gyökér nem bír nőni tovább,

a diófának, kisunokám, vége!

Most is vihar, szél tépi, rázza,

de állja a vihart Árpád vezér

ezer éves, öreg diófája.

Kárpátokról az Adriáig nyúlnak a gyökerek,

tapadnak a földre, hogy termés legyen

az örök magyar szőlőhegyeken,

hogy élni tudjon dió, levél, ágak:

Adj, Uram, elég erőt a harcos diófának

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,

Letörhet száz ág, ezer nő helyére,

S ha csupán a csonka törzs marad,

Ha új tavasz zsendül, kifakad!

Uram, csak Te lássad,

Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon

A gyökér kitartson!

A gyökér: kitartson!