Egy könyvborító
margójára

Incze Mózesnek

 
Kezek visznek, hoznak
szárnyak.
Ha elindulsz, ha megérkezel,
korán őszült vén
hegyek köszöntenek.

Kéz, ami felemel, vezet, s tartja az életet
és az egymásra torlódó utakon túlmutat,
s a viszonylagosra szervezett tényvilágon
átvilágló szárny lehet, amely az árból kiemel,
s éberré tesz tompa színeket, s a keményszívűeket
alázatra tanítja, füledbe súg megkövült neveket,
hogy újra az lehess, akit szeretnek, és aki szeret
s meghallja azt, amikor megáldatik a csönd.

Hoznak, visznek szárnyas kezek. Otthonok
liget- mélyén nyújtózó ihletett lét-menedékek
fedezékében húzódik meg most a fény,
mert az emlékezet igazodási pontokat keres
s nem lelhet ma egyebet, mint szegek helyén
megeredt ereket, leszegett fejeket, félelmeket,
gúzsoldás helyett újraszegezett Isteni gyermeket,
feltámadni vágyó menekülteket, útban a Golgota felé.

Szárnyas kéz emel, hold vize árad, vonul a május,
ázik, omlik, elfogy a part, ködlombú fák úsznak
háttal a szélnek, a
lélek a fontos, az épséges ének,
mely újjászületni
készül, de még nincsen készen,
és sebzetten e kortól, mégis remélve várja angyalát,
ki hírt hozand a csodáról: jóról, szépről, igazról,
s mint akit áldott kéz  új életre hív, s nem hagy el
amikor indulnod kell, úgy visz, mint akit szárny emel…

2021-05-24