A legszomorúbb arc volt, melyet valaha láttam. Ha nem a halál faragta volna, bizonyára a legnagyobb művész is csak suta mását készíthette volna el. 

A szikár csendbe szinte belemártóztunk, ahogy ott ültünk a keskeny, hosszúkás ravatalozóban, a koporsója előtt. Aztán magamra hagytak. A fiút az apával. Nem mertem nézni, kerestem a régi emlékeket.  Az elmúlt évek zománca hirtelen visszafagyott a szobára, s engem elrepített a bakonyi hegyek közé. Mégis egy nyári nappal kezdődött a téli napok soka, mely elvezetett a végig…

 
 Ketten voltunk ott, egy fiatalember és egy gyermek. Meredek erdei úton kapaszkodtunk fel, s az egész hegyoldal egy őskori szörnyeteg állkapcsaként vicsorgott ránk, melyben a szuvas sziklakúpok jelentették sokszor a kapaszkodót.

- Apa, nem bírom már…

- Bírnod kell, a fiam vagy!

- Kiszakadnak a karjaim…

- Nem szakadnak azok olyan könnyen. Az akaraterőd szakadt csak ki – mordult vissza a férfi a gyermekre.

A kisfiú összeszorította apró fogait a nagy, mohos fogak között, melyek szinte világítani kezdtek az elkomoruló ég alatt. Messze már villámlott. Egy fehér templomtorony szinte megfeketedett vaskos felhők alatt. 

- Mi van, ha elér a vihar? - szólt a gyermek könnyes hangon.

- Ha igyekszel, nem ér el…

Megfeszített izmokkal kapaszkodtak tovább. Most a férfi maga elé engedte a gyermeket, sokszor az ülepénél fogva lökdöste fel, előre. A gyermek pedig ijedten bámult fel a semmibe, mert a hegy meredek volt, nem mutatta meg a tetejét. Könnyek szöktek a szemébe, de azokat hamar kimosta a zivatar első sikolya a tűhegyes rohamával. 

- Menj már, kapaszkodj! Nehogy most állj meg! – kiabált a gyermekre a férfi.

Talán haragból, talán féltésből. Most, hogy felette volt a gyermekek, észrevette, hogy annak apró kis keze milyen ijedten feszül rá a sziklákra, gyökérre, egy-egy fűcsomóra. A vékony kis végtagok szinte összegabalyodtak előtte, ahogy ijedten keresték a kapaszkodót. Mikor megcsúszott és visszahanyatlani akart a test, a férfi alulról megtámasztotta, majd visszaemelte a magasba. Reszketni kezdett, hiszen a végtelen semmi és az ijesztő mélység közt repült, s a keze két szárnyként csapkodott össze-vissza. 

A dörgés közelebb jött, a felhők lezuhantak a lombok közé, az ég megrepedezett a villámok pengéjétől, s a két ember függött a semmiben. Az eső szétkente a láthatárt, csak dühödt szikrái mutatták, hogy merre a van a fent és a lent. A kisfiú megcsúszott, bármi után is kapott, az kisiklott az ujjai közül. Mindez egy lélegzetvételnyi idő alatt. Hiába tátotta nagyra a száját, a hang megszorult a tüdő és a gégefő között. De a karjára ujjak fonódtak, s a test tehetetlen repülése megállt, hogy ketten imbolyogjanak a magasban. A férfi egy ágba kapaszkodott, s a karja olyan lett, mint egy új, erősebb ág, mely még nem ereszti gyümölcsét, virágát.

- Semmi baj! Foglak! – kiabálta túl a vihar dörömbölését. 

- Nem fogsz! – sikoltotta a gyermek, mert a kar szorítását már nem érezte, csak a lebegést-rángatózást a sziklafal peremén. 

Arcát összeszurkálta a zivatar, a füle megsiketült, a szeme kidagadt az arcából. Kezét, lábát nem érezte, csak a tüdejét, mely zihált, mely fojtogatta majd új életre lihegte. A férfi pedig úgy döntött, hogy előbb kell meghalnia, hogy a gyermeke végzetes zuhanását ne lássa. Szégyellte, hogy zsarnoki és felelőtlen, melyre imént ébredt rá. Már nem akart élni. Tudta, innen nincs kiút. Elképzelte a zuhanást, s bízott abban, hogy minden olyan gyors lesz. 

És akkor megmentették mindkettejüket. 

Erdészek másztak fel értük, s egy órán át meneteltek ők is élet és halál közt, hogy azok ott ketten élhessenek…

- Uram, bezárhatjuk a koporsót? - kérdezte csendesen egy sovány, bántón szürke tekintetű férfi fölé hajolva.

- Kérem, még ne – válaszoltam. – Még kell egy kis idő.

- Rendben. Akkor még nem engedek ide senkit.

Hálásan bólintottam. Aztán néztem a keskeny, díszes ládát, melyből kilátszott a homlok. Ugyanolyan szép, magas és borzalmas volt, ahogy régen.

Valaki bekapcsolta a zenét, Mozart Lacrymosája szól csendes visszafogottsággal.

 A koncertterem elnémult. A tizennyolcéves fiatalember magára maradt. Csak a zongora billentyűi világítottak a sötétben, s néhány méterre tőle egyet-egyet villantak a hangszerek, a kottaállványok előtti apró lámpák. A zenekar játszani kezdett. A fiatalember arra gondolt, ahogy az apjától elvált. Még hallotta a hangokat, ahogy az apja „az egyetlen esély”-re hivatkozott, s azt többször is elmondta. Majd az anyjára, aki csitította az apát. „El fogja rontani”- zuhogott végig a halántéka felől a kifejezés. „Mert mindig makacs volt és önző” – lüktetett a homlokában az utolsó mondat, melyet a házban hallott.

Hirtelen a karmesterpálca kopogására eszmélt. Még mindig sötét volt, a zenekar hallgatott, csak a karmester nézett rá hitetlenkedve. 

A fiatalember belebámult a közönségbe. Megszürkült, üres, áhítatot sóvárgó arcok tucatjai voltak. Leghátul állt az apja. Az a szép, magas és elborzasztó homlok. Találkozott a tekintetük. Az apja lehajtotta a fejét. A fiatalember ebben jelszerűséget talált. El kell mennie innen. Itt hagyni a zenekart, a közönséget, Mozartot és az apját. De leginkább azt a szép, magas és borzalmas homlokot, melyből ő kitagadtatott. Merre lehet a kijárat? – töprengett, s megfordult. Az ügyelő összeszorult arccal bámult rá a függöny mögül. Visszafordult a zongorához. A fekete lakkozáson sovány fények remegtek egyet-egyet; a színpadi fények foltszerű pantomimja. Az apját már nem látta. Hát elment – szakadt fel örömtelen megkönnyebbüléssel belőle. 

Mielőtt a karmester jelzett volna másodszor is, játszani kezdett. Csak két-három másodpercet késett.  Már nem volt benne az első felütés óvatossága, a billentések elfojtott mozartiatlansága.  A keze felszabadult és elszabadult. Már nem az ő gyermeki módon dacos és kamaszosan lázadó keze volt, hanem egy eszköz, mely átengedte magát annak a megmagyarázhatatlan isteninek, mely soha nem volt annyira alázatos, hogy emberi legyen. Huszontötperc alatt lejátszotta ezt a csillogón áttetsző zenét. Mikor a közönség óvatos tapsba kezdett, megtorpant. Megbicsakló lábakkal kezdett futni. Ki az ajtón, a szabadba. Tél volt, fent a semmi lebegett. A csillagtalan űr nyomasztó semmijével.  Ilyen akart lenni. Sötét, láthatatlan és semmi…

 
 A konyhaablakon beáradt a téli éjszakát felsebző utcai lámpák fénye. Tompán, elnyűtt sárgán. Kint esett. A házak alig látszódtak. De nem is számított, hogy mi van kint, s az sem, hogy mi van benn. A férfi ott ült szép és magas és borzalmas homlokával a konyhaasztalnál. A közöny levitációjával lebegett az aligfények közt megmerítkezve a sötétségben. Üres, kifacsart üvegek feküdtek körülötte. Délután még töltött a poharába, de már a pohár sem volt meg. Kilenc körül összetörte. A fia leült vele szembe. Most mert ránézni, s hosszan bámulni, mikor az öntudatlan volt. Azt nem bírta. Felállt az asztaltól. A szék nagyot reccsent. A magas homlok feleszmélt, megemelkedett. A szemek előkerültek a sötétségből. De a száj nem volt látható. Csak a szavai.

- Ne vedd el a csendjét! – Nincs jogod hozzá! – hörögte a férfi. 

Az apja.

- Csak te maradtál… A hitványabb. Nem is hitványabb, csak egyszerűen hitvány.

- Apa, ha egyedül is, de a fiad vagyok!

- Te ne apázz engem! Ne! Én már nem vagyok apa. Akinek felkötik a fiát, az nem apa. Aki engedte ezt. Aki tétlenül nézte, hogy kettészakítják a csigolyáját. Aki… Aki…

Úgy ismételgette a szavakat, hogy a könnyei és a nyála összeért, összemosódott.

- És te hol voltál, mikor lőni kellett? Legalább egyszer lőhettél volna, hogy ne kerüljön a bátyád a hitvány ávós csőcselékhez. Csak egy lövés, és megbocsátottam volna.  

Hosszan zokogni kezdett. Először, mint egy kisgyermek. Apró jajokkal, hosszú könnyekkel. Aztán vadállatként, mely a kölykét siratja. Ordítva, a levegőt kapkodva. 

Fél óra múlva megszáradt az arca. Akkor felnézett a fiára. A maradékra. Odatolta a levelet. A fiú tudta, hogy az áll benne, hogy tegnap hajnalban a bátyját kivégezték mint az ellenforradalom gyilkos és felbujtó elemét a Magyar Népköztársaság nevében.

- Nos, ez az örökségem. És most takarodj…

 Az élet úgy írta az apának és a fiának a sorsát, hogy azok jól felmérhető és kiszámítható párhuzamosok útján haladjanak.  A kitagadásra a megtagadás tűnt egyetlen logikus döntésnek. De a fiú nem az apját tagadta meg, hanem az apaságot. 

Tétován megállt egy szerzetesrendi konviktus előtt. Fogalma sem volt arról, hogy miféle, mit jelent, mit képvisel. Csak annyit tudott, hogy valamiféle szentéletűség és remeteség lakozik e falak között, melynek misztikumát suttogva beszélik a falon kívül élők. Ő nem habozott, benyitott. Mint a szerencsejátékos, aki az utolsó fillérjeit is egyszerre teszi fel. Nem tudta, hogy kell köszönni, s az imádságról is felületes képzetei voltak. Ismert belőlük szavakat, de nem tulajdonított nekik erőt vagy hatalmat. Inkább csiklandó titokzatosság volt, mint komolyan veendő dolog. A titokzatosságot a félhomálytól és az édeskés öregségszagtól hamar megkapta. A falakon lévő ájtatos pózba merevedett emberek megmosolyogtatónak tűntek először, de mikor megfordult, egy ugyanolyan arcú, alakú és mozdulatlanságban fennkölt ember állt előtte. A képek egycsapásra megkomolyodtak a falakon, s maguk a falak is engesztelhetetlenül félelmetessé nőttek, s velük nőtt ez az ember a szikár arcával, aszketikusságának mély titokzatosságával.

- Mit parancsol? - kérdezte a vén pap egészen fiatalos hangon és megnyerő kifejezéssel redős, ráncos arcában.

A szeme – gondolta a fiú – a szeme ifjabb mint az övé. 

Mintha az a szempár szembeszegült volna az idővel, megtagadta volna a múlást egész kékségében frissességet és csendes szépséget lobbantott volna közéjük. A szürke falak, a sötét ruhák, a sápadt gyertyafény komorsága elhalványult a tekintete mellett. Voltak előre megválogatott szavai és ügyetlenül összefoltozott mondatai is. De most nevetséges nyögdécselésekké halkultak azok, s csak annyit tudott kinyögni:

- Jó napot kívánok!

A pap megérezte a romlatlan és formálható anyagot ebben a fiatalemberben. Puha mosoly szállt át az arcon, majd kitárta a karját, s betessékelte a fiút a cellába. 

Hosszú, éveken át tartó lecke vette kezdetét előbb hetente kétszer, majd mindennapossá lett a szemináriumban. A fiatalember már csak éveiben maradt fiatalember, hiszen a ruhája megfeketedett a lelkével együtt, a haja és a szakálla láthatón őszülni kezdett. Még harminc éves sem volt.

Messze került az apjától, és attól rettegett, hogy önmagától is.

Hosszú esteken visszagondolt arra, akit maga mögött hagyott. Idegennek látta azt a bukdácsoló, a zongoravizsgáit elbukó, szerelemben sem otthonát lelő valakit, aki szikár és félelmetesen üres. Most látta egykori önmagában a végtelen űrt, s ilyenkor kibámult az égre, arra a végtelen és borzalmas sötétségre, mely gyermekkorát idézte újra és újra.

Mikor egykori szerelmét viszont látta, nem érzett semmit. Hiányolta a nyomást a mellkasában, a nehezebben vett levegőt, az újra egész lényét felrázó izgalmat. De semmit nem érzett. Egy nőt látott maga előtt, olyat, amilyen ezernyit is látott. Imára kulcsolt kezű, óvatosan lépkedő bűnösöket, s ennek a lánynak már azért megbocsátott, mert egy magasabbrendű rabság kapuit nyitotta ki előtte.

 
 Nehéz, decemberi nap délutánja volt. Megalvadt vérként terült szét a láthatár felett a nyugvó nap. Az ajtón óvatos kopogással jött be a sekrestyés.

- Plébános úr, valaki keresi.

És az a valaki nem várta meg, hogy válasz jöjjön, belépett. Ismeretlen küllemű férfi állt kabátban, egykor divatos kalapot szorongatva. 

- Most haza kell jönnie! – mondta felé.

A pap lehajtotta a fejét, elmerengett a szón, hogy haza és otthon. Megismerte az ideges férfiben apja egykori munkatársát, aki gyakran járt hozzájuk, s akihez gyakran jártak. Emlékezett azokra a vacsorákra, mikor az apja sokszor megalázta azzal, hogy a fia nem tudja helyesen tartani a kést és a villát, hogy nem törli meg a száját, mielőtt inna a pohárból, s hogy nem illik kétszer szedni. Visszatértek emlékezetében azok a fehér terítők, az aranyozott kanalak és villák, az italok bordó szomorúsága, a csillár fényeinek incselkedése a tányérokon.

- Kérem… Püspök úr……. Kérem…

És a nevét mondta, a régi keresztnevet, melyet olyan ritkán hall, s szinte önmaga is feledésre ítélte.

- Kérem, beszéljen – válaszolta tétován megijedve hangjának keserű ünnepélyességétől.

- Az apja nagy beteg. Már haldoklik. Siessen…

 
 Az alig kivilágított úton valósággal csúszkált a lomha, nagy fekete autó. A pap egyedül akart lenni a hazafelé tartó úton. Tudta, hogy elkötelezettségének idején a magány soha nem adatik meg neki. Ha valami olyasféle dolog jutott az eszébe, mely ellen maga is felemelte a szót, vadul elhessegette a gondolatot. Benső csatái minden percét kitöltötték a nagy egyedülléteinek. Néha örült, ha a titkár kopogott az ajtaján, vagy ha a püspökkert csendes sétányán egy madár közel merészkedett hozzá. Sok éve alatt jutott el odáig, hogy hinni kezdte, van valaki, aki befogadja az ő csendjét, meghallgatja az ő hallgatását. 

A kavargó havat bámulta a fényszóró széles fénypásztájában. Hosszú idő telt el, hogy egy-egy autó feltűnjön. Régen szeretett vezeti, az utóbbi két évben már a személyi titkára vitte. Vagy egy fiatalabb paptársa. De nem szerette ezeket az utakat, melyek során fennkölt hangú beszédek untatták, s melyek majd elaltatták, s ilyenkor megszólaltak azok a bizonyos benső hangok, melyek évtizedek óta birtokolták a békéjét.  Ilyenkor a tájban sem lelt vigasztalást. Pedig a legszebb tájak kísértették meg illékony szépségükkel.

 Hajnalban érkezett meg. Első gondolata az volt, hogy „oh, hát a régi ház alig változott”. Csak a kapu nyikorgott, s az egész kerítés aprót rándult, ahogy becsukta maga mögött. A havas udvar szeplőtelenül nézett vissza rá. Néhány fa ismerős volt, mások megnőttek vagy eltűntek. Az oldalfal itt-ott lepattogzott. Öreg lett az udvar és a ház az öregség szétszórtságával és erőtlenségével.  Lyukas zsebű, megőszült, kellemetlenkedő és hangos vénember lett itt minden. A házban nem érezte azt a puha és savanyú öregségszagot, melyet annyiszor és annyi helyen elborzasztotta minden levegővételét már az első ajtónyitásra. Itt a csend és a szagtalanság titkos egyezségben élt egymás mellett. Csak a színek lüktettek a nappaliban, vicsorogtak a festményekről, hullámzottak át a hatalmas könyvesszekrény polcain át. A sovány fényű lámpafények hidegen kalimpáltak a félhomályban. Mintha mondták volna kinyújtott karjaikkal: „gyere, gyere…”. Hirtelen ráébredt: azért lát ilyeneket, s azért lát ilyennek mindent, mert maga is megöregedett. Ötvenkétéves múlt, s ez a ház fiatalkori önmagához volt szoktatva, s nem mutatta meg a titkait.  Arra gondolt, hogy valamiféle kísérlet tárgya az egész lét, melyet magasabb hatalmak figyelnek elmélyedt kutatómunkával. Az ember fürge élete és a tárgyak lassú léte miképpen hat egymásra.

- Erre jöjjön! Itt van az édesapja…

Ismerős nő – gondolta nosztalgikus ürességgel. Csak egy másodpercig gondolkodott, hogy ki lehetett ez, ismerheti-e, tartozik-e majd valamivel, ha ennek vége lesz.

Az ajtó azonban kinyílt. Semmi különös nem várta, amit eddig nem ismerhetett. Ágy, asztal, rajta egy gyertya, fehér párnák az ágyon, lomha vánkos alatt fonnyadó test, a fejből jobban kiemelkedő orr, megfáradt tekintet, lefelé görbülő száj.

Ebben a szobában régen járt. És a szoba sem járt vissza az emlékezetébe. Két hűtlen világ, mely nem vett tudomást egymásról. 

Közelebb lépett. A magas, szép és borzalmas homlokon apró verítékcseppek remegtek, s bennük az asztali gyertyafény tükröződött, remegett, reszketett vissza.

- Ki az? Maga az, Halápiné? – szólalt meg az apa az ágyon.

A pap kereste magában a nevet: „Halápiné”, de nem tetszett előtte ismerősnek. 

- Vendéget hoztam – mondta az asszony csendes ujjongással a hangjában.

- Nem kell senki – szólalt meg az apa, majd egyet fordult, éppen csak egy aprót, majd így szólt: - Ki jött ide?

- Nézze meg, ki jött haza látogatóban! – szólt ismét az asszony, s ügyetlenül intett a pap felé.

Az közelebb lépett. Egész óvatosan, macskamozdulatokkal, erőt véve magán. És e léptekhez olyan jól illett a fekete papi reverenda.

Az apa ránézett, s először csak a fekete alakot látta meg. A szeme még nem volt tiszta, a tekintete pedig mindent gyanúsnak talált.

- Ki ez itt? Ez a halál? A halált küldte rám, Halápiné? Már akkor a koporsóba akar rugdosni, mikor még nincs itt az idő? Tüntesse el ezt a fekete halálmadarat! – dohogta az apa, s még ekkor sem tisztult ki a szoba és a benne álldogáló két alak. Halápinét már ismerte a mozdulatairól, de ez a valaki, ez a halálszerű sötét lény ismeretlen volt.

- A püspök úr az – dadogta az asszony, s elhatározta, hogy óvatos lesz, nehogy megbántsa a haldoklót.

- A püspök? Miféle püspök? – hördülte a beteg férfi. - Nem kell nekem püspök! Még egy talpas kis káplán sem! Nem vagyok én nagyember, hogy ilyesféle alakokat ijesszenek rám…

- Apa, én vagyok – szólalt meg a fiú papos óvatossággal, de szorongó gyermekségének nehéz küzdelme után.

Az apa egész testében megrándult. És ez a rángatózás átterjedt az arcra, belefeketedett az öreg arc pókhálószerű ereibe, felrázta a ráncok méltóságát. 

- Te – mondta erejét összeszedve, majd egyre erőtlenebbül – Te…

A pap leült az ágy mellett lévő székre, melyet Halápiné készített oda.

- Miért jöttél ide? - kérdezte a beteg a papot, apa a fiát. - Azt akarod látni, hogy halok meg?

- Önt akarom látni még az életben.

- Itt vagyok. Csúnyán és szánalmasan. Jól nézz meg.

- Nem látok csúnyaságot…

- Hazudsz! Már megint hazudsz! Mindig is hazudtál. És most pap létedre is ezt teszed…

- Nem hazudok, apám. Szépnek, de szánandónak látom önt. De a szeretet szánalmával…

- Hagyd ezt a kenetteljes szöveget… Vagy tartogasd a híveidnek…

A fiú most megfogta az apja kezét. De az ijedten el akarta rántani. De a pap újból belekapaszkodott a menekülő ujjakba, s összekulcsolta azt a sajátjaival. Majd a kezet az ajkához emelte, s megcsókolta.

Az öreg szemeket váratlanul könnyek lepték el. Mosogatták a félvak szemgödröket, készítgették a végső látás nagy pillanatához. A fiú elérzékenyült. Hirtelen az a hasonlat jutott az eszébe, hogy olyan kopár a lelke, mint egy háború dúlta magaslat, melyen csak üszkös, ágyútűzben elpárolgó facsonkok álldogálnak. 

Az öreg elvesztette az eszméletét, csak a könnyek maradtak a szemében, hogy apró patakokat ásva lecsöpögjenek a párnára.

 
 A téli táj vigasztalanul bámult be az ablakon. A hó szinte világított az ég alatt. Órák múltak el úgy, hogy csak a kályha duruzsolt. Halápiné ültében elaludt. A pap hol felállt, óvatosan sétált, majd mozdulatlan maradt, mikor léptei alatt egyet-egyet reccsent a parketta. Néha rátört az álmosság, de ilyenkor óvatosan benyitott a szobába, hogy megnézze az apját. Úgy látta, hogy az él, ezért még nagyobb csendességet megtartva visszahajtotta az ajtót.

 Kiment az udvarra. Hosszasan nézte azt az alig látható vonalat, ahol az ég a földdel összeér. Szinte láthatatlan volt. Ott járnak a halottak… Ezt gondolta. Ott könyököl ebbe a világba az időtlenség, hogy a világot a változások végtelen másodperceivé ossza.  Messze egy autó kóválygott. Olyan volt, mint egy megtévedt rovar egy fehér abroszon. A fák ágai aranycsipkévé szelídültek ezen a hideg, napfényes téli napon. 

Egyszerre női sikoltás verte fel a gondolataiból. 

Szaladni kezdett a vaskos hótól a cuppogós kerten át. Felszakította az ajtón, átfutott a nappalin. Halápiné állt az ágy mellett. Tőle csak a kezet lehetett látni és a test keskeny, alig emelkedő dombját. 

- Püspök úr… Jaj, püspök úr… Meghalt… - jajveszékelte az asszony.

A pap csak annyit tudott kérdezni:

- Ez biztos?

Halápiné rángatózó vállakkal sírdogált, a pap csak állt a szótlanság lassú elmerülésének súlyos, fojtogató pillanatait élve.

A fiú lezárta a halott szemét, majd letérdelt az ágy elé. „Igen, a halotti imádságok” – gondolta, s hirtelen rátört az érzés, hogy ő most a gyermek, aki az apját elveszítette.

 - Istenem, ki azt parancsoltad, hogy szüleinkért imádkozzunk, könyörülj az én elhunyt jó atyámon...  -Jutalmazd meg őt bőségesen azért a sok jóért, amit velem e földön tett, és engedd, hogy vele együtt én is eljuthassak a mennyei dicsőségbe. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.

Aztán ránézett a halottra. Végtelen szomorúság árad ebből az arcból – ezt gondolta -, s ez miattam van. 

Hirtelen felemelkedett, az arcát eltakarva kirohant a házból. Megint keresni kezdte az ég és a föld alig látható vonalát. Hátha meglátja ott az apját, ahogy visszaint neki. De ez a határ a ködben elveszett. Valami ismeretlen és hatalmas festő közönye egymásba kente és maszatolta a szürke eget és a fehér földet.

Miután beszentelte a sírt, még visszament a ravatalozóba. Akkor már a halottat leterítették. A szépen hímzett halotti lepel alól látszott a szép és elesettségében megszelídült homlok. De a színe egészen életszerű volt. Viszont a koporsó rövid, ezért a lábat térdben felhúzták, s most olyannak tűnt előtte, mintha ugrani készülne. A pap arra gondolt, hogy a lelke már elugrott abba a nagy semmibe, melyről neki beszélnie kell. És elhitetni, hogy a semmi valójában a minden, s neki az a hivatása, hogy az ezen lévő kaput segítse megnyitni. 

- Még egyszer meg szeretné nézni? – szólította meg óvatosan az egyik temetői szolga.

- Nem, köszönöm, nem! – válaszolta.

- Akkor? – kérdezte néhány másodperc múlva.

- Akkor… - mondta a pap, mire hangos kopácsolással végleg bezárták a halottat.

A temetés rövid volt, alig voltak néhányan. És a pap sem beszélt hosszan, s a kántor is csak egy-két strófát énekel a sír mellett. Aztán a föld egy nagy lélegzetet vett, s elnyelte a keskeny, díszes koporsót. Még fogadta a részvétnyilvánításokat, de a gondolatai már kimenekültek a temetőből.

Mikor mindenki eltűnt, Halápiné szótlanul egy levelet nyújtott át. A levél fel volt nyitva, s a címzett Halápiné volt. De az asszony sietve átbotorkált a hosszú és keskeny utakon.

Megállt, kivette a levelet. A levél nagyon rövid volt, néhány rendelkezést tartalmazott a temetéssel kapcsolatban. Az apja súlyos, szépen formált betűi könyörtelenül mondták a végső rendelkezést:

„ A fiam nem vehet részt a temetésemen.”