1889. július
28-án, 132 éve született Nyirő József erdélyi magyar író. Nyirő József, a
legendás székely írófejedelem, aki úgyszólván minden egyes sorával a ma oly
hiányzó magyar életerőt hirdette, tudva, hogy a győztesek soha nem adják fel a
harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek, továbbá, hogy azt bárki fel
tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart akkor is, amikor mindenki
megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős!

Igen, ma, amikor mind a
közéletben, mind a művészi életben az elvtelen kompromisszumkötés, az akaratát
soha véka alá nem rejtő ellenségnek való megfeleléskényszer, az igazi nagyságok
maradéktalan vállalása szalonképtelenségnek minősítése alapján jut rendszerint
valakinek több grádics, válik egyre aktuálisabbá Nyirőnek nemcsak az írói,
hanem a (sok róla amúgy oly elismerően nyilatkozó számára mégis terhes)
közéleti, politikai pályája is.

Igen, egyenesen elszomorító jele
ugyanis a konzervatív táborbeliek (kiváltképpen a magukat a két világháború
közti „népi irodalom” mai híveinek vallók) spirituális és intellektuális
mélyrepülésének, hogy közéleti-politikai szerepéről vagy hallgatnak, vagy
azonnal védekező hadállásba helyezkedve nyilatkoznak róla, parlamenti
képviselőségét, politikai publikációit (kiváltképpen a „Magyar Erő” című lapban
való szerepléseit) gondosan „elválasztva” szépirodalmi munkásságától.

Igen, ők
azok, akik görcsösen csak azt hajtogatják, mennyire nem volt „szélsőséges”,
azaz nyilas, fasiszta (mintha legalábbis szégyen lenne, ha netán az lett
volna!), figyelmen kívül hagyva, hogy a korában a magyar és az olasz nemzeti
radikalizmus nyílt vagy burkolt támogatása egyértelműen a trianoni rendszert
létrehozó világhatalommal szembeni lázadás talán legadekvátabb formái közé
tartozott, mindazonáltal a pártjaikban való közreműködést ő csak eszköznek
tekintette, nem célnak.

Igen, célja ugyanis hazánk teljes
szellemi, területi és anyagi felszabadítása volt a trianoni rendszert
megalkotók alól, ezért lett az Erdélyi Párt képviselője, ezért maradt 1944.
október 15-e után is országgyűlésünk tagja, felismerve, hogy az Európát
bevallottan elsöpörni akaró bolsevizmussal szembeni élethalál harcunk
megvívásához történelmi szükségszerűség a Berlin-Róma-Tokió tengelyhez történő
tartozás, független a párt- és kormányérdekektől, példát mutatva ezzel az
összetartásra.

Igen, kétségtelenül kevesebb
konfrontációval jár persze az ellenséges hadállásokkal szembeni fáradhatatlan
védekezésben a konzervatív széplelkeknek a csak az Erdély mitologikus
szépségeit tollára tűző író magasztalása, mint politikai szerepvállalásának
azzal egyenrangúként való elismerése, amelynek egyértelmű jeleként súlyos
betegségében oly sok korábban lelkes olvasója teljesen magára hagyta, akik
ezzel persze csak azt adták tudtára, hogy aligha voltak valaha is a barátai.

Igen, aligha, akikkel szemben (a
kortársai közül Erdélyi Józseffel, Sértő Kálmánnal, Sinka Istvánnal szintén
csak megfeleléskényszerrel foglalkozó népnemzetiek szemében náluknál is nagyobb
szálkának számító, ezért elhallgatott) Alföldi Géza viszont kitartott mellette,
mert megértette, hogy a legnagyobb fájdalom számára a saját állítólagos hívei
iránta való közönye, a Szabó Dezső-i sors, vagyis annak megtapasztalása, hogy
bizony „az örökkévaló dolgok hívása nem üzenet a süket emberfülnek”.

Igen, velük, a saját árnyékuktól
is megijedőkkel szemben a legendás székely írófejedelem úgyszólván minden egyes
sorával a belőlük oly hiányzó magyar életerőt hirdette, tudva, hogy a győztesek
soha nem adják fel a harcot, akik viszont feladják, sohasem győzhetnek,
továbbá, hogy bárki fel tudja adni, hiszen az a legkönnyebb, de aki kitart
akkor is, mikor mindenki megértené, hogy összeomlik, az az igazán erős!