Esett.

Az alföldi kisváros ilyenkor
megázott, átnedvesedett és egy hétig prüszkölt. Voltak utcák, melyek eltűntek
az iszapos, buborékos víz alatt. A templomdombi parkban a fény beköltözött a
hajnali még érintetlen esőbuborékokba, apró villanásokkal ébredezett a tér.
Aztán a városka felgyógyult, az élet ismét lármás lett, hogy a következő esőnél
ismét bebújjék az apró, az utcákra kinyújtózó házakba, a formás kis kúriákba, a
rozzant parasztviskókba.  Ha külföldi járna
erre, azt hinné, hogy valamiféle múzeumvároska, s keresné a kis
ajándéküzleteket.

De ma újra esett. Előbb
szelíden, majd bömbölve, mint az éhes gyermek. A templomtornyot is alig
lehetett látni. Egy ember didergett a buszmegállóban. Tanárféle ember volt
hosszú, de már elhasznált ballonkabátjában, olcsó fejfedőjében, melyet egészen
a szemébe húzott. Cipője bizonyára beázott. Ezért remegett, s ezért bámult
lefelé.

Hirtelen fiatal nő szaladt
ide, s ha stílusosak akarnánk lenni, azt mondanánk, beviharzott. A férfi
közönyösen ült tovább, nem törődött az újonnan érkezővel. A nő pedig megküzdött
a látszatélet minden stigmájával, a rendezetlenné vált hajával, a vizes
kabátjával, a sáros cipőjével. Mozdulatait próbálta nyugodt, elegáns
mozdulatokká hangolni. A férfi közömbössége pedig kíváncsivá tette. Ez
kisváros, itt nincsenek olyasféle bűnök, melyekről a fővárosi napilapok
rendszeresen írnak. Még az ott feledett kerékpárok is napokkal később –
érintetlenül – várják azokat, akik megfeledkeztek róluk.

A nő újból a férfira nézett,
annak közönyös nyugalmára, majd észrevette, hogy becsukott szemmel ül, s mintha
valamit mormolna magában. Nem részeg, s nem is zavart.

- Hideg van. Maga nem fázik? –
mondta, s a férfi felé fordult.

- Fázom. De majd elmúlik –
felelte a férfi lusta, hideg hangon.

A nő várt, majd helyet kért
magának.

- Persze, persze. Üljön csak
le! Bocsánat az udvariatlanságomért. De udvariatlanná tett a buszmegállók
demokráciája.

A nő meglepődött a
kifejezésen. Ízlelgetni kezdte ezt a különös szókapcsolatot.

- Milyen lenne a diktatúrája?
– kérdezte egykedvűen.

- Nemes, mint minden
diktatúra.

- Ezt hogy érti?

- A nő nő benne. Nem ember,
hanem nő.

- Ez olyan ostobán hangzik…

- Mit nem ért rajta? De
hagyjuk is – válaszolt a férfi, s most emelte egyszerre fel a fejét, hogy
belebámuljon az esőbe.

Annak a szemérmetlen
csupaszságába, mely táncolni kezdett előtte megmutatva minden ledér szépségét,
kecses izmait, dús kebleit, hosszúkás lábszárát, zivatarhaját.

- Maga ilyen régimódi?

- Nem hiszem, hogy az lennék.
Minden modernizmusban a leghaladóbb eszme, ami a régi. „Seul en Europe tu n'es
pas antique ô Christianisme…”

- Nem értem… és nem tudok
franciául.

- Nem baj. Egy
Apollinaire-versből van. Azt jelenti, amit mondtam.

- Hogy a régi a modern?

- Igen, talán így a
leghelyesebb…

- Talán túlságosan is megázott,
azért mond ilyeneket…

Aztán csend lett. Két idegen
beszédes némasága telepedett közéjük. A hajakba, melyek vizesen loncsosodtak. A
fülekbe, melybe ott dobol ez a szürke szimfónia. És a szemekbe, a kezükre,
beszivárogván a nyakukba, onnan leszánkázva a mellükre.

- Jön még busz? – kérdezte a
nő megunva a csendet.

- Nem tudom. Én csak menekült
vagyok.

A nő elnevette magát, pedig
bosszantotta a bizonytalanság.

- A buszközlekedés diktatúrája
– mondta halvány gúnnyal a hangjában.

A férfi óvatosan elmosolyodott. Mintha nem lenne ahhoz szokva, hogy őt nevettetik meg. Vigyázni akart a
komolyságára, mely nem tettetett volt. Őszinte, de az őszinteség szereti a látszatot. Ilyen az, aki valamire készül. Valami komoly elhatározásra, melyet
nem fennkölt eszmék vezetnek.

A nő ezalatt
elbizonytalanodott. Tetszett neki ez a különleges beszélgetés. Ha túlzón
udvarias vagy kispolgári módon udvariatlan lenne, unná. Fárasztaná. Ráadásul
nyomorultul érezné magát tőle. De ez az ember más volt. Tudta, látta már
valahol. Biztos találkozhattak, ahogy egy húszezres városban néha összeérnek a
sorsok. Nekik ennyi jutott, elmenni egymás mellett. Óvatosan biccentettek a
másik felé.

Közben az eső még jobban
rákezdett. Dörömbölt, öklözött, megrugdosta a buszmegálló pléhfalait. A nő
közben arra gondolt, hogy a férfi franciául idézett, s errefelé nem szokás,
nemhogy nem illik franciául beszélni. A sznobok latin bölcsességekkel
kérkedtek, de a francia verssorok olybá tűntek itt és most, mint a szalonnás
tojásrántottán a tejszínhab.

- Maga nagyon művelt – mondta
a férfi felé bámulva, mert nem akarta, hogy ez a vad, de monoton kopogás erőt
vegyen rajta.

- Miből gondolja?

- Máshogy beszél. Mintha a fel
sem tett kérdésre válaszolna. Vagy olyanra, amit éppen kérdezni akarnak. De
maga megelőz mindenkit. Most engem.

- És maga?

- Én műveletlen vagyok…

- Boldogok a műveletlenek,
mert jogosan vetik meg a művelteket.

- Ne mondjon ilyet! Ez most
ostobaság! – nevette el a nő magát.

- Látja? Ilyen a buszmegálló
demokráciája. A művelt ostobaságokat beszél, a műveletlen pedig elmés.

- Ez most megint…

- Milyen?

- Zavarba ejtő – nevetett újra
a nő.

Nem ostobán vagy közönségesen,
hanem visszafogott nőiséggel nevetett.

-  És az nem, hogy itt vagyunk mindketten? Akár
gyilkos is lehetnék, aki a magafajta nőkre vadászik – mondta a férfi halvány és
esetlen gúnnyal.

- Nos, erre nem is gondoltam –
nevette el újra magát a nő.

És egy kicsit magán is
mulatott.

- Pedig tökéletes helyszín.
Erre a kutya sem jár. Csak türelem kell. Egy póknyi türelem, és besétál az
áldozat.

- És az eső a pókháló?

- Gyönyörű hasonlat –
mosolygott a férfi halvány jókedvvel.

Kedves ez a nő. És még
szellemes is. Vagy ha nem is, de legalább szeme van a világhoz. És a világra. Ezt gondolhatta a férfi, ahogy észrevette a nő apró kezét, ahogy az ujjak idegesen egymáshoz szédültek.

- Fogadjunk, hogy maga ezt
élvezi – mondta a nő óvatos derűvel.

- Mit?

- Hát az esőt!

- Az eső áldását.

- Hogy a növények…

- Ugyan. A magányt. Az eső
bekergeti az embereket.

- Akkor most megzavartam a
magányát.

- Nem… Ketten is lehetnek
egyedül.

- Maga így él? – kérdezte a nő
most mindenféle óvatoskodás nélkül.

- Mire gondol?

- Hogy kerüli az
embereket.  Hogy élvezi a magányt.
Elhatárolódik. Szellemeseket mond, s így teszi megközelíthetetlenné önmagát.
Buszmegállókba fészkeli magát… De nem is folytatom. Nincs közöm hozzá.
Bocsásson meg a tolakodásért.

- Nem tett semmi olyasmit,
amivel megbánthatott volna – válaszolta a férfi most egész komolyan.

A nő biccentett, hogy érti.
Aztán engedte, hogy a csend visszaereszkedjen közéjük.

Az eső még inkább rákezdett.
Tépte, megköpködte a fákat, beletúrt a lombokba, mint valami őrült gyermek,
akitől eltiltották a játék örömét. Valahol egy ablak becsapódott. Amúgy csönd
volt és sötétség.

- Messze lakik? – kérdezte a
nő, mert zavarta a férfi hallgatása. A hosszú percek alatt rátört az érzés,
hogy talán ez a férfi mégis rosszat akarhat. Hiszen az ilyenek műveltek. Vagy
legalábbis tudnak néhány idézetet. Latinul, franciául. Idéznek Homérosztól,
Horatiustól. Esetleg Goethétől. Hirtelen látta maga előtt, ahogy a férfi
felemelkedik, leszorítja a karját, átfordítja a testét, s egy késsel elvágja a
nyakát. Látta, ahogy élettelenül zuhan előre, s a férfi ott magasodik felette
az ő vérétől foltos késsel a kezében.

Összerezzent.

A férfi megérezte a nő apró és
pillanatnyi hideglelését.

- Nincs értelme, hogy itt
maradjon. Ha lenne esernyőm, most odaadnám. A kabátom meg túl vizes. Nem tudok
segíteni – mondta a férfi, s maga elé meredt.

- És magával mi lesz?

- Én hajléktalan vagyok.

A nő meglepődött a válaszon.

Mennyiszer hallja ezt a szót.
Látott is belőlük néhányat. De ettől az embertől ez annyira idegen volt. A
ruháját nem látta elhanyagoltnak. És a szeme sem volt tompa vagy üres.

- Mióta az? – kérdezte
óvatosan a nő.

A férfi elmosolyodott.

- Csak két napja. Illetve
néhány óra, s három lesz…

- Akkor még kezdő – mondta a
nő önkéntelenül, de hirtelen megijedt, hogy valakinek a sorsa felett
tréfálkozik.

De a férfi nem bántódott meg.

- Igen, még kezdő vagyok. De
ebben a helyzetben a kevés gyakorlat is mesterré teszi az embert. Egy órányi
fázás alatt kitanulható szakma…

Hirtelen egy autólámpafény
robbant be a sötétségbe. A tetején „taxi”-felirat csilingelt sárgán és
tolakodón. Az autó fékezett, megállt. Az oldalsó ablakon át egy férfihang
kiáltott feléjük.

- Nem akarnak egy fuvart? Busz
már biztosan nem jön.  Én elvihetem
magukat.

- Menjen! – mondta a férfi
biztatva a nőt, s az arcán az öröm szétkenődött a vakító lámpafényben.

- Jöjjön maga is! – válaszolt
a nő, s most nem gondolt arra, hogy ezt a férfit nem ismeri.

Különös együttérzés lepte meg
egy pillanatra. El is csodálkozott, hogy mennyire meggondolatlan volt, amit
mondott. Hiszen most a padon ülő alak olyan idegen lett, ahogy az esővízzel
együtt csorgott végig az eső a kabátjának szomorú szövetén. És ezt a
szomorúságot a meggörnyedt test adta hozzá ehhez a furcsa, ügyetlen
emberrajzolathoz, ehhez az elkent, sötét, gyászos folthoz, mely mozdulatlan
maradt. De a nőnek olyan emberinek tűnt. Olyan visszataszítónak és mégis
szerethető módon emberségesnek, szánalmasnak, amilyen az emberi faj százezer
éve az. Mert ez az ember fázott, reszketett. És szenvedett. De nem mozdult,
csak maga elé nézett.

- Mi lesz már! Jönnek vagy
maradnak? – kiabált a taxis feléjük. – Mert nekem aztán olyan mindegy!

- Jöjjön. Nekem van lakásom.
Nem nagy, de arra jó, hogy maga is meghúzódjon benne addig, amig ez elmúlik…

- Micsoda?

- Az eső.

- Az eső nem számít.

- De most csak az eső számít.
Holnapra minden jobb lesz.

- Igaza van…

- Miben?

- Hogy holnapra minden jobb
lesz – mosolyodott el a férfi.

Kellemes arca van, futott át a
nő gondolatai között ez a váratlanul jövő érzés. Egyáltalán nem néz ki
sorozatgyilkosnak. Bár a sorozatgyilkosok sem néznek ki sorozatgyilkosnak,
gondolta tovább… Aztán már nem akart semmi ilyesmire gondolni.

- Én indulok! – kiáltott ki a
letekert ablakon túlról a taxis hangja.

- Várjon egy percet. Itt van
némi pénz. Ezt biztos elég lesz – mondta a nő, miután odaszaladt az autóhoz.

- Hagyja, asszonyom. Ingyen
elviszem magukat. Hiszen emberek vagyunk…

- Igen, emberek – suttogta a
nő, s visszabámult a sötét foltra, a férfira, aki most a hosszú fénypászták
ellenére is sötét volt. Vagy inkább szürke, ismeretlen és szánalmas.

- Jöjjön, kérem! – mondta a
nő. - Nem hagyhatom magára!

A férfi felemelte a fejét, s
hosszan a nő arcába nézett.

- Úgy fogok emlékezni magára,
hogy nem hagyott magamra.

- Mi baja van? Részeg? –
kiáltott megint a taxisofőr.

- Nem. Nem az! – kiabált
vissza a nő.

Majd visszafordult a férfihez.
Aztán hozzálépett. Kereste a karját, hogy belékarolhasson. Belekapaszkodott a
vizes kabátba, s rángatni, vonszolni kezdte a férfit.

- Akkor sem hagyom itt! Még ha
ilyen fafejű is. Velem kell jönnie! – unszolta, s a férfi végül engedett.

Mindketten az autóhoz
rohantak. A hátsó ajtón szálltak be. A sofőr két vaskos törölközőt dobott
feléjük.

- Erre üljenek. Össze ne
vizezzék teljesen az ülést.

Az autó tíz perc alatt
hazabillegett velük a kátyús, esőáztatta utcákon. A kocsiban kellemes meleg
volt, s a hangja megnyugtatón elringatta a két különös utast ott hátul. Nem
néztek egymásra.  Csak hallgatták a motor
csendes, már-már dzsessz-szerű brummogását.

- Itt vagyunk! – mondta a
sofőr – és siessenek, mert ez még nem hagyja abba. Borzalmas ez az eső!

A nő fizetni akart, de a taxis
ragaszkodott ahhoz, hogy emberek vagyunk, s az emberek segítenek egymásnak a
bajban.