Egyszer majd, ha gyönge páraként
elillantok e könnyűszerkezetes életből,
s indokolatlan létkitérőtök véget
ér
egy szokvány, pogány hajnalon,
s megszűntök jelen lenni tovább,
ártatlan, naiv jószágok,
elhitetettek,
didergő testek koldusai, könnyen
árván maradók,
a tört szárnyú valóság komor
díszletei között,
s eszköztelenül lézengtek tovább a térben,
cseppnyi nosztalgia sem marad
utánatok,
rongyolódó emlékjelek sincsenek kezetek
ügyében,
jövőtök sebeit bekötözni a hamis
ég alatt,
s csak virtuális zárványokba
kövült bogarakat
vizsgálhat  később az elemző elme,
ha ezer év múlva véletlen meglel
benneteket.

Halál szegte időnk ajándék
csokrait
már nem nyújtjátok át az
utódaitoknak,
sem a halvány érzést, melyből
világra szöktetek,
s bár a létrehívó szó nyomokban munkál
még bennetek,
nem más ez, mint a kozmikus múlt
üregeiből
felbukó artikulálatlan hörgés,
akár a sebzett állaté,
melyben ott vonaglik minden
lehazudott rettegés,
ami kísér titkon benneteket
múlhatatlanul,
„mint kép szobám falán” s még
nekünk üzen szótlanul,
- a párhuzamos emlékkörök őrizőinek -,
kik magunk is 
komfortba zárt rabok vagyunk,
s végzetes gépeken  menekülünk az elmúlás elől,
s lapulunk kényszeres igazodások
palánkjai mögött,
csöndesen összebújva magunkkal
estelente
az érthetetlen, s szinte
túlélhetetlen nyarakon,
és hazug éjszakáink fölött fagyott
nap vacog,
de még suttogva  hírt ad nekünk rólatok…

2021. 08.01.