Didergő hajnal, zörgő csontzene,
a szél
rohan, nem jár a villamos.
A házak
sarka, mintha feslene,
a hold
sovány, a háztető habos.

Segédlegényke, szédül, káromol:
köpködve átkoz minden  másnapot.
A gyomra
bántja, lángoló pokol;
s a hó a
zárra éjjel ráfagyott

A pékné
dörren: nyitva, jöjj be már,
késtél megint, a görcs marjon beléd.
Négy tepsi ásít, két kemence vár,
ne tátsd a szád, te kótyagos cseléd!

Idilli kép,
apuska már evett,
motyogva áll
egy félkalács fölött:
mit ér a szó,
ha nincs mögötte tett?-
s felemleget
megannyi elnököt.

- Bolond
beszéd! - a lánya közbeszól:
bajunk
lehet, nem kéne hangosan!
Mi kellenék,
nyúlketrec, csirkeól,
celebnek
Lolka, hősnek Sandokan?

A bátyja
bölcs, és hallgat egy nagyot,
megszokta
rég, csak üldögél tovább.
Elpöcköl
néhány sós köménymagot,
legyint: te
lény, nincs nálad ostobább!

Sóhajt a
pék, itt mindegyik barom.
Hiába tél,
de mégis nyitni kék.
Öt óra húsz,
kisfröccs az asztalon,
édentől
erre, ébredő vidék.