A fény ölelt, szólított,
szépnek lássam,

örömmel hittem, itt az alkalom,

s mert bízni tudtam bármi folytatásban,

ugrottam bátran át az ablakon.



Időm elég volt, szórtam, osztogattam,

másokra fogtam számtalan hibám.

Könnyelmű voltam, túl meggondolatlan:

rosszabbik énem hagytam hatni rám.



Ahol tapostak, elszaladtam onnan,

zsebembe gyűrtem azt, amit lehet.

Kerestem inkább ott, hol mindből sok van:

ábrándok, álmok, lombos képzelet.



Botlottam, estem, kínomban nevettem,

ha telt, ha nem, költöttem gazdagon.

Tüzet csiholtam, átcsapott felettem,

s nem érdekelt, mint ég, ha otthagyom.



Magam maradtam, innen nézve értem,

tagadni kár a vétkeim sokát.

Eddig jutottam, bár lehetne érdem,

de hogy miképpen, megbánás fog át,



mert már tudom, mi fáj, sosincs hiába,

s mikor kevés egy újabb tiszta lap,

a könnye folyhat, hangozhat siráma,

az ember végül mindent visszakap.