100 éve alakult meg az utolsó nemzeti kormány
„A nemzet tagjait sosem a haszon, hanem bizonyos,
hosszú időn át kiérlelt mitológiák kötik össze. A haszon megoszt, a nemzet
viszont, mivel inkább érzelmi viszony, mint érdekviszony, egyesíteni akar.
Valószínű, hogy sokaknak ezért jelent gondot a nemzet és a demokrácia sürgető
összehangolása.”
(Csoóri Sándor: Forgácsok a földön-2001)
Talán merésznek, kissé túlzónak is hangozhat
az alcím, de ha laikus szemmel, tárgyilagosan vizsgáljuk meg az eltelt
évszázadot, be kell látnunk, hogy nem jár túl messze az igazság ránk eső
részétől. E sorok írója nem kívánja gyarapítani az ebben a tárgyban az idén
megjelent művek sorát, s igyekszik rendhagyó módon megközelíteni a témát. Egy
adott kort pontosan, csak az adott kor szemüvegén keresztül lehet csak helyesen
látni, elemezni. Ez mostanság csak a „szakmán” kívülről érkező számára
lehetséges, a hivatalos politika és főleg a történettudományt, mind a mai napig
kötik a már látszólag túlhaladott évtizedek hamis beidegződései Ritkán képes
egyben, s összefüggéseiben látni a történéseket, mindig alkalmazkodnia kell az
éppen aktuális rendszer elvárásaihoz, s ez meglehetősen leszűkíti a
mozgásterét, ezért az a „ránk eső rész” mindig csorbát szenved. A Horthy-
korszak, (1919-1944), megítélése a mai
napig magán viseli a szocreál történetírás keze nyomát, s nem tud elszakadni a
háborús vereség koncepciójától, mintha mi robbantottuk volna ki a második
világháborút… A Bethlen kormány tíz esztendeje, (1921-1931) ha tetszik, ha nem, bizony a fent említett
korszak első fele, s ezt az időszakot az ismert okok miatt, ma sem képes
jelentőségéhez mérten kezelni a történettudomány, legfeljebb a retorika
szintjén, semmitmondó politikai lózungok tömegét zúdítva a hallgatóra,
olvasóra. Miért, kérdezi a laikus. Miért ragaszkodik olyan görcsösen egy
irreális, ideológiákkal átitatott, látszólag meghaladott rendszer szemléletmódjához?
Miért nem képes elismerni ennek a huszonöt
évnek a máig ható jelentőségét? Azt, hogy a Horthy-korszak nélkül ma nem volna
önálló magyar állam.
Miért hatja át ma is valami beteges lojalitás, s
görcsös megfelelési kényszer a hivatalos állásfoglalásokat? Miért nem tudjuk
valóban büszkén felvállalni azt, ami erre igazán érdemes, és igazán a miénk? Trianon örökségét. Ez az európai
környezet, ami körülvesz bennünket, következmény. Egy olyan politikai
bűncselekmény következménye, amely tele van sok- sok emberi aljassággal, gyáva
megalkuvással. Kevés politikus tud ma olyan becsületes magyar politikát
folytatni, olyan rendhagyó körülmények között, mint amilyent Bethlen István
folytatott. Napjaink politikája elvetette a sulykot, a gazdaságra és a
gazdagodásra, s az ehhez kapcsolódó ideológiákra fókuszál, praktikus
hazugságokkal fedi el a hétköznapi emberek heroikus küzdelmeit, amelyeket a napi
túlélésért folytatnak. Az a bizonyos olló teljesen szétnyílt, kettészakadt az
ország, az egyik fele nagyon jól él, vásárol, befektet, építkezik, autókat,
ingatlanokat tart fenn és Ibizán nyaral télen, biztosnak látszó jövőképet
dédelgetve. A másik örök harcban áll a hétköznapokkal, a szűnni nem akaró
drágasággal, törlesztésekkel, hitelezőkkel, értéktelen fizetéssel és a fogyó
idővel… két külön valóság, egyazon térben és időben…
Mindenről beszélhetünk csak valós nemzeti egységről, a realitásokon
alapuló közmegegyezésről nem, pedig szükség volna rá, mert a lelkek Trianonja
ma is tart, egy széttépett ország, széthasadt nemzettudattal, virtuális
sikerkommunikáció, szemben a konok valósággal, széthazudott hétköznapokkal,
szellemi öncsonkítással, s a rossz szekér csak száguld lefelé… Bethlen valószínűleg
nem erre gondolt, amikor annak idején, a tönk szélén megállította a szekeret.
Másfajta jövendőt látott, a megmaradásét, fizikai, lelki és szellemi értelemben
egyaránt.
Ma az
elegáns, semmitmondó tanácskozások, politikai, gazdasági elemzések, a maguk
keretei között, hűvös távolságtartó tárgyilagossággal elemzik az említett időszakot.
Persze ennek meg van a maga értelme. Kénytelenek tényként kezelni az erős nemzeti valutát, az 1927-ben
bevezetett pengőt, a szinte teljes foglalkoztatottságot, egy máig példaértékű,
igazságos adótörvénykezést, a jól működő társadalombiztosítási rendszer, az OTI
létrejöttét, az alaposan átgondolt és szervezett iskolarendszert, a
népiskoláktól az egyetemekig. Úgy, hogy közben körülöttünk, szinte mindenki a
vesztünkre tört. Ezeket az eredményeket csak egységben lehetett elérni, olyan
politikai vezetéssel, amely egy komplex megoldásban gondolkodott, s mindvégig
nemzeti érdekeket tartott szem előtt, s mindezek mellett még a nemzet
tagjainak, az embereknek az összetört lelkét is képes volt újra összeforrasztani.
„Az uralkodó, Adam Smithig visszavezethető liberális
közgazdasági szemlélet képviselői nem szokták a gazdasági helyzetet a társadalom
lelkiállapotával – melynek létezését az individuumra, azaz az egyénre
összpontosító szemléletmódjuk alapján egyszerűen tagadják –
egybevetve vizsgálni, jóllehet ez az összefüggés jelentős mértékben
meghatározza egy adott nemzetgazdaság teljesítményét. Az első világháború előtt
a nemzetromboló erők tudatosan törekedtek az általános érvényű erkölcsi értékek
megkérdőjelezésére (Raffay, 2013).
A háború ezen túlmenően jelentősen
eldurvította a nemzet morális állapotát, azonban a teljes erkölcsi összeomlást
a libertinista Károlyi Mihály és a kommunista Kun Béla vezette puccsok idézték
elő (Raffay, 1990). 1921 áprilisában egy, a gazdaság alapjait képező
erőforrásoktól megfosztott, a működőképességhez elengedhetetlenül fontos
morális társadalmi béke- és keretkörülmények megbízhatósága hiányában szenvedő,
valamint a kisantant államok a még megmaradt országrészeket is tudatosan
megfojtani akaró vasgyűrűjébe szorított országban kezdte el heroikus munkáját a
Bethlen-kormány. A teljesen szétzilált, kaotikus állapotban lévő gazdaság
talpra állításának legelső és legsürgetőbb előfeltételét a társadalmi kiegyezés
létrehozatalában látta az új miniszterelnök.”(1)
Amikor
az ember történelmi múltjának egy máig ható, jelentős politikai mozzanatát
vizsgálja, óhatatlanul párhuzamot von a jelen politikai történéseivel,
összevet, viszonyít. És ez alól mi sem vagyunk kivételek. Amikor ezt tesszük,
egy dolog azonnal nyílván valónak látszik, hogy a fő feladat ma is ugyanaz,
mint annak idején volt: a társadalmi kiegyezés létrehozása. Ennek
alapfeltétele, hogy az igazság ránk eső részét mindenki megismerje és magáénak
vallja, mint egységes kiindulási pontot, közös nevezőt.
Annak idején, 1921-ben ez a közös nevező a Trianon utáni megmaradás,
újra kezdés volt, soha nem feledve a politikai revízió lehetőségét, amely
később a bécsi döntések eredményeként, részben meg is valósult. A mindenki számára érthető, érezhető és
elszenvedett fájdalom közösen megélt valósága, a lelkekben élő hagyomány, soha
nem látott egységbe fogta a nemzetet.
Most,
a „felülről” nyakunkba szórt konzultációs ívek erre alkalmatlanok, mert nem a
valódi kérdésekről, problémákról szólnak, hanem a figyelem tudatos
eltereléséről, erőszakosan a köztudatra erőltetett másodrendű dolgok
beágyazásáról a közgondolkodásba. Nem érzik az emberek a lelki feldarabolódás
területvesztésnél is súlyosabb traumáját, s ez robbanás veszélyes helyzetet
hozhat létre a társadalomban, időzített bombát, amely bármikor felrobbanhat.
A
Trianon óta eltelt évszázad alatt generációk sora nőtt fel, rendszerek jöttek
mentek, rontottak, tapostak csak a lelkeken. Az elmúlt évtizedek politikai szennye
minden pusztító árvíznél nagyobb károkat okozott a nemzetnek. Aláásta a
közbizalmat, a létbizonytalanság, s a félelem, az olló alsó részén csöndben
küszködő többséget maradék jövőképétől is megfosztotta. Az az összefüggő hazugságrendszer, amelyet még
a pandémia is tetézett csak tovább rontotta túlélésünk esélyeit. A valódi hagyományaitól
tudatosan megfosztott, valamit mégis
őrző-védő fesztiválokban fuldokló sokaság, ez az agyonmotorizált, komfortba
préselt, óvatos duhaj lakosság mára már egyre kevésbé mutatja egy egységes,
erős nemzet képét. Trianon évszázada
tavaly csöndben, szinte észrevétlenül futott el a kertek alatt, diszkréten,
feltűnés nélkül, mindenki mással volt elfoglalva. Elolvadt a jelenben a múlt…
„Nem hiszem, hogy egy nép sorsát csak politikailag
lehet képviselni, különösen olyan időkben, amikor napról-napra gátlástalan
túlzásokba csap át a hatalmi akarat és a politikai érdek.(…) Még egy mondat a
trianoni megrázkódtatásról. Az elcsatolt területeket nem a győztesek kapták,
hanem akik közel álltak a győztesekhez. (…) Amelyik nemzetnek nincs önálló
szellemi élete, nem lesz igazán önálló kormánya sem.”(2)
Nem
érdemes vitatni a fenti gondolatok igazságát, az alkotó művész és közéleti
ember, Csoóri Sándor gondolatainak fájdalmasan időszerű aktualitását, az
írástudó felvállalt erkölcsi felelősségét. És akkor sem képezi ez vita tárgyát,
amikor az utóbbi három évtized politikai élete elég mostohán bánt a bizakodó,
jóhiszemű irodalmárokkal, akik joggal érezhették egy idő után, hogy
eltévesztették a házszámot, s hogy ez a mocsár nem az ő világuk. Hja, a morál,
mint köztudott, már egy ideje nem politikai kategória…
„Márton Áron és Bibó István írásaiból
egyértelműen kitűnik, hogy ők erkölcsi igényt támasztanak az értelmiségi
szereppel szemben. Kitűnt, hogy a XX. századig átörökített magyar társadalomban
az értelmiségi osztálynak a pozíciószerzés és pozícióőrzés volt öncélú
törekvése, és rangjára büszke módon távolságot tartott a kétkezi munkából
nehezen élő emberektől. Az értelmiségi szerepnek szellemi tulajdonságot kellett
volna, és kell máig is felmutatni, de jórészt inkább pozícióban gondolkodó, materiális-hatalmi
tényezők tapadtak hozzá. Az értelmiségi embernek, álljon a társadalom bármilyen
szerény helyén, a világ jobbítása a feladata. (…) Akik népük ügyében járnak és
dolgoznak, mellőzzék tehát a csalafintaság eszközeit. Legyen beszédük egyenes
beszéd, a szavak fedjék pontosan a szándékot(…)” (3)
Bethlen
István az, az államférfi volt, akire pontosan ráillenek a fenti szavak, és a
„csalafintaságot” meghagyta a többieknek…, s valahol kicsit moralista is volt, s
következetesen igaz, magyar ember. Manapság ritka konstelláció, mivel a
politikus nem az igazságból él, mert az mindig rosszul fizetett errefelé, és ő
szigorúan zsebre dolgozik, de ha realista és lélekben idetartozik, akkor akár
születhetnek jó megoldások is, s a Bethleni-konszolidáció a legjobb példa erre.
Ha értelmiséginek tekintjük, az elméletileg a
közös ügyekkel foglalkozó politikust is, akkor a fenti sorok rájuk is
kötelező érvénnyel bírnak. Sajnos napjaink politikai „valósága” ettől igencsak
eltérő képet mutat. Éppen ezért a kérdés,
amit manapság oly gyakran felteszek magamnak az, hogy hogyan sikerült ilyen
mélyre zülleszteni az egykor még jelenlévő, méltán híres és példaértékű
Bethlen-i politikai morált?! Hogyan vált
köddé az egységes nemzettudat, hogyan rombolták le a holddal váltakozó
társadalmi rendszerek az egykor bennünk, velünk élő hagyományainkat annyira,
hogy az egymásután következő, és egymás mellett élő generációknak ma már szinte
semmi köze egymáshoz?!
Minden
eltelt évvel egyre nehezebb lesz igazat szólnunk magunkról, a beteges
kényszerek egyre fojtogatóbb légkörében. Mind jobban magával ránt az a szellemi
téboly, amely eluralkodott a közéletben is. Az úgynevezett átlagember, amely
minden korban elszenvedője, vagy szerencsésebb esetben túlélője volt a politika
fékevesztett tobzódásának, ma sincs könnyebb helyzetben, kevésnek bizonyulhat
az elmúlt évtizedekben szerzett rutin és tapasztalat. Nincsenek illúzióim, s
lehet, hogy elegendő időm sem, hogy azt a bizonyos fényt megláthassam az alagút
végén. De bízom abban, hogy megismerve egymásban magunkat „nem lövünk
egymásra”, s nem válunk egy önbeteljesítő jóslat áldozataivá. Ami erre reményt adhat, az elsősorban a
Fennvaló különös kegyelme, hogy ismét életre rugdos bennünket, illetve
kulturális hagyományaink még alaposabb megismerése, hogy abból kiindulva legyen
esélyünk a jelen állapot megváltoztatására. Mert „…az igazi hagyomány mindig a legmegbízhatóbb információ a számunkra,
hiszen a legfontosabb tényről, eredetünkről tájékoztat minket, s egyúttal
figyelmeztet is az eredetünkre.”(2)
Forrásmunkák:
- Gróf Bethlen
István: A bethleni konszolidáció gazdasági teljesítménye. Sikerek és máig
ható tanulságok Polgári Szemle 14.
évf.1-3. szám, 2018. 138-159., DOI 1024307psz./2018.0812 - Csoóri
Sándor:Forgácsok a földön.
Széphalom Könyvműhely, 2001. - Virt László:
A demokrácia szolgálatában- Párhuzamok Bibó István és Márton Áron
gondolkodásában. Muravidék Baráti
Kör Kulturális Egyesület, 2021.