Talán nem is
gondolnánk, mennyire igaz ez. Akit harapott meg már eb e testrészén, mint e
sorok íróját a minap, méltán győződhet meg erről. De amúgy is mennyire igaz! Az
adott szó megpecsételéseként okiraton való kézjegyünk ugyanis talán minden más
jelnél többet elárul arról, kik, mik vagyunk.

Maradva a fenti balesetnél: ilyenkor döbben rá az ember – ha
előbb nem –, hogy agyunk, szemünk, szívünk, tüdőnk után miért éppen a kéz játssza a legfontosabb szerepet földi létünk
során szervezetünk egészséges működésében. Ám ha valakit e téren nem is ért még
efféle baleset, annak is jó, ha – megelőzésként – elolvassa Tower Vilmos
„Másvilág, pokol, mennyország” című könyvének egyik fejezetét (21.: Amit a
kezünkből következtethetünk). Részlet belőle:

»Kezünk szabad mozgását három
forgó is elősegíti: a vállnál, a könyöknél és a csuklónál, úgyhogy kezünk
mozgatása minden képzelhető irányban biztosítva van. Ma már azt is tudjuk, hogy
kezünk mozgása a legkisebb erővel történik, úgyhogy ezzel összehasonlítva a
gépek erőtartalékossága elenyészik.

Kezünk csodálatos eszköz,
szerszám, műszer, gép és szerkezet. Ezzel fogunk, tartunk, dolgozunk, vésünk,
ütünk, húzunk, emelünk, mászunk.

Kezünkkel érezzük a tárgyak
keménységét, melegségét, hidegét, érdes vagy sima voltát.

Kézzel indítja meg a munkás a
gépet, a kéz irányítja az autót, a hajót, a repülőgépet és vezeti le a
villámot.

Ma, amikor a gépek finomságáról
és pontosságáról csodákat mesélnek, elfelejtjük, hogy mindent, ami finomságot,
pontosságot, megbízhatóságot, műszóval precíziót jelent, kezünknek három
ujjával hozzuk létre.

Az orvos keze állapítja meg a
beteg állapotát érverésének érintésével és kezével végzi az életmentő
műtéteket.

Kezünkkel írtjuk ki az erdők
fáját és ápoljuk a gyengéd virágot.

Kézzel dagasztjuk kenyerünket és
készítjük el mindennapi eledelünket. Kézzel eszünk.

Kézzel fogatjuk a kardot és
simítjuk meg a beteg homlokát.

A kultúra története voltaképp a
kéz története. A történelem előtti korszakokat is aszerint osztják kő-, vas- és
bronzkorszakra, amint az emberi kéz e tárgyakat használni kezdte. Keze útján
lépett viszonyba a tűzzel, vízzel, állattal, ellenséggel, veszéllyel!

A művészet elképzelhetetlen a kéz
munkája nélkül: kézzel írta Homérosz, Vörösmarty, Petőfi, Arany a költeményeit.

Kézzel fest a művész, alkot
műremeket a szobrász.

Kézzel hegedülünk, zongorázunk,
orgonálunk, hárfázunk.

Kezünket semmiféle más műszer nem
tudja pótolni. Viszont kezünk pótolni képes más érzékszervünk hiányát. A vak
kezével tapogat, a süketnéma kézjellel érteti meg magát.

Mennyi jelet is tudunk adni
kezünkkel: hívni, fenyegetni, inteni, köszönni, tisztelegni.

Mennyi mindent ki tud fejezni egy
kézfogás, kézszorítás cirógatás. A haldoklónak azzal mondunk búcsút, hogy
kezünket végigsimítjuk homlokán vagy rá keresztet vetünk. Kétségbeesésnél a
kezünket tördeljük. Kézcsókkal fejezzük ki tiszteletünket, szeretetünket,
hódolatunkat. Eskünél felemeljük kezünk ujjait és a másikat szívünkre
helyezzük.

Kézzel kötünk barátságot,
üzletet, fogadást, ismeretlenséget.

Kézzel búcsúzunk, tapsolunk,
kézzel áld a pap, püspök, pápa és esdi le vele Isten kegyelmét.

A kezet összefüggésbe hozzuk a
jellemmel és az egész egyéniséggel. Innen a magyar szavak: kézmegkérés,
kézfogó, kezes, tisztakezű s így tovább.

És csodálatos valami: minden
szerszám és műszer a használattól kopik, elvásik, megromlik, idővel
hasznavehetetlenné válik A késünk életlenné válik vagy kicsorbul, cipőnk
kilyukad, ruhánk elszakad. Ellenben kezünk, amelyet minden nap, minden órában,
minden percen használunk, egész életünkön át nem kopik, nem vásik, nem horpad,
nem kisebbedik, vagy fogy. Ellenkezően, születésünktől kezdve körülbelül 20
éven át nagyobbodik, erősödik és utána halálunkig nagyjában ugyanolyan alakú és
nagyságú marad.

És végül szóljunk-e még arról,
hogy nincs a világon egyenlő alakú, szerkezetű kéz. Ezen alapul a rendőrségen
bevezetett ujjlenyomat gyűjtemény. Így hát minden kéz, a miénk is, a
teremtésnek külön, egyedülálló, utánozhatatlan, páratlan remekműve!

És amit a kézről mondottunk, testünknek e kis részéről, életünk
fenntartására nem is okvetlenül szükséges végtagjáról, az csupán ízelítő, apró
részletecske, parányi példája egész
testünk csodálatos voltának.«

(Tower Vilmos: Másvilág, pokol,
mennyország. Budapest, 2020. Ős-Kép Kiadó, 257-258.)

Nem most tudtam meg balesetemkor,
de jobban belém vésődött általa, mint eddig, hogy bizony minden ilyen
kellemetlenséggel nagyon is határozott célja van velünk Istennek, minthogy a
rosszat is jóra fordítja. Ez esetben arra, hogy jobban figyeljünk mindenre, ami
velünk történik. (Mit ér a legmodernebb óra, ha annak csak legkisebb
alkotórésze is felmondja a szolgálatot?) Megóv azután az elbizakodottságtól, a
gőgtől („mit számít egy eb, amikor én, az ember vagyok úgyis a »teremtés
koronája«?”), rádöbbentve oly esendő mivoltunkra, arra, hogy egy óvatlan
pillanat mi mindent okozhat.

Milyen szép is lenne, ha nemcsak
egyéni életünkben, hanem közösségeinkben, a családban, a nemzetben is
figyelnénk mindig mindenre, tudván: mind a jó, mind a rossz a legapróbb
részletekben is ott lakozik. Szemünk mindig legyen résen, így vigyázva kezünkre
is, oly nélkülözhetetlen, drága kincsünkre!