Non
equidem invideo; miror magis: undique totis

usque adeo turbatur agris

Sorsod
ugyan nem irigylem, bár bámullak – a bajtól

Messzi határunk oly hangos!

(Vergilius)

HANG


Ébredj!

Tárd ki az ablakod! Ősz van; rosszak az álmok,

s házad mélyén vak szívvel reszketsz egyedül most.

Nézd, a kevély nap, rőt sugarakkal járja a rétet!

PÁSZTOR

Távoli hang, jöjj!

Jöjj! Hadd lássam az arcod! Mert te, ki szirteken átszólsz,

most megijesztesz!

HANG


Nem kell, hogy félj! Itt vagyok, erre,

ím, hol a parton borszín lánggal ájul a hullám.

s vad, buja orkán meztelen égből ökleit ejti.

PÁSZTOR

Hallak, s félek, hogy te csak én vagyok bús egyedül, s az

őrület izzik vén koponyámban. Ismerem én ezt!

Fajtám százezer éve megéli az elme halálát.


HANG

Kérlek, régi barát, ne emészd magadat! Te – te vagy, s én

egykoron elhagytam szigetünket!

PÁSZTOR


Távoli tájak!

Elcsalták azokat, kiket ábránd és a kalandvágy

megfertőzött. Hát te is ily’ mód ostoba voltál?

HANG


Hidd, nem a forró vér vitt engem a messzi vizekre!

Én nem vágytam a féktelen és vad vízfalak árját!

Én nem vágytam villámoktól terhes egeknek

őrült arcait újra megélni a végtelen éjben.

PÁSZTOR


Mondod, s én hiszem azt: nem az önzés vett el e földtől.

Mégis rossz elmémre telepszik a félsz, hogy a léted

égi határokon túl a végtelen űrbe repült át.

HANG


Már tudod, annak kellett lennem, kit csak az ég bír,

föld már nem lehet úr rajtam.

PÁSZTOR


Ó, a halál! Iszonyú rémként szól mégis a mélyből!

HANG


Más a halál! Más ég és más táj. Nézz fel az égre!

S hallgasd angyali hangját. Rőt patak szép dala szálldos,

s fák folyosóján reggeli fény zsong.

PÁSZTOR


Föld a hazám, s mind benne, mi szép és jó. De te múlt vagy.

Romló húsodon ébred nyüzsgő lárvahad. Én már

nem láthatlak többet e réten! Nem vagy egész már!

Léted eloszlott…

Inkább mondd, hogy vett el a végzet?

Távoli tájak ölén?

HANG


Vad harc dúlt, és besoroztak,

Rabként vittek a gályák dögszagtól haragos part

öblein át, hol a hús feketén füstölt, s a halottak

tornyai nőttek. Óh, az a bűz, és rengeteg állat

ronggyá tépve hevert lenn. Borzalom mind, ami ott volt,

mit soha emberi szó el nem mondhat.

PÁSZTOR

Bizonyára

szép s nemes éveket is éltél…

HANG


Nemes éveket? Rég volt!

Mégis látom a tengert, dús arany alkonyok gyúltak,

s vízre omolva a sápadt holdfény űzte hajónkat

északi tájakon át, hol jégsziklák dideregtek

gyilkos fagynak zord iszonyában.

Mennyei táj ez…

S láttam más szép földeket is. Palotákat a tópart

vad meredélyén, s messze a templomok oszlopos éjén

járva merengtem. Nap nap után éltem gyönyörök közt.

PÁSZTOR


Aztán jött vér, harc, tűz, éhe az emberi bűnnek…

HANG


Tudnod kell, a halál, mégis koszorúja a létnek!

PÁSZTOR


Engem a nyájam s kunyhóm tart meg, jó nekem itt, hol

kandallóm tüze vár rám, s a nap isteni trónján

földemet élteti.

HANG


Óvd hát éltedet, s járj e világban

tiszta örömmel!

PÁSZTOR


Úgy legyen!

HANG


Indulok! Éjre sötétül

ég és föld, s már nem látlak! Gályám örök útra

visz messzire engem…

PÁSZTOR


Múlik az ősz és téli napoknak vad szele jár itt,

s lassan indul a nyáj a mezőn át, s újra magamban

élem az élet szent idejét.