Mintegy varázsütésre, kiürültek az utcák,
senki sehol, mintha itt sem lettek volna azok,
akik
kitöltöttek egy zaklatott, délelőtti pillanatot.
Áldott, átmeneti nyugalom ül a városon,
amikor
kutyámmal járom a lecsöndesedett, embertelen
tájat.
Fényarcú, lelkekkel telt szél bújik át az
idő résien,
át a kocsikon,kutyákon, házakon,
madarakon,
sztyeppén és ugaron, telkeken, romokon,
pincéken, odúkon,
hajléktalan udvarokon, hol a magány csak
magával rokon,
s a megörökölt táj emléke csak a szívünkben
hagy nyomot.
Nincsenek kevesen, akik már elmentek
innen,
s felettük elhalt a kopott búcsúszó, s
nevük  a tisztakezű,
tegnap érkezett, ártatlan idegeneknek
semmit sem jelent.
De mi itt vagyunk, s még maradtunk ahhoz
elegen,
hogy emlékezzünk, s emlékeztessünk azokra,
akiknek már nem dereng a neve sem…

2022-02-17