Nézem a színjátszó
fellegeket, pirosat, lilát, tinta kékeket,
az ébredő napot a
fák koronája felett, üres telkeken
átfutó őzeket, s
érzem, hogy itthon vagyok, élek.

Még béke van,
szuronyhegyeken táncoló díva,
aki szabadidejében
eltévedt galambokat etet.
Még ledőlhet aki
fáradt, álomtalan álomban pihenhet,
mert elcsöndesült
a szél felettünk. Nyugodt otthonokban
a menekültek is
már nyugovóra térnek s az éhes fegyverek
torkolattüzeitől
távol, messze otthontól, hazától,- még élnek,
s a hátra
hagyott  helyeken tisztogató katonák
etetik a rommá lőtt
városok éhezőit a
megszakadt szívek bűzlő kazamatáiban.

Nincsen erre a
békére mentség.

Még béke van, s
biztos bunkerek mélyén zörög az indulat,
s koromarcú házak
előtt valaki csellón Bachot játszik, hisz, remél.
Kinyújtózik az idő,
mint egy megvénült, fáradt kurtizán,
csontjai ropognak,
míg áramvonalas gépek úsznak a habokban,
s fegyveres árnyak
piros-pacsit játszanak a megtisztított tereken.
Népbolondító
szónokok kötéltánca felett sorjáznak az érdekek,
nem  érted, és aki most
ellened van, az sohasem lesz veled.

Még béke van. Házak
épülnek az új, könnyű generációnak,
érinthetetleneknek,
ártatlanul világba csodálkozóknak,
akiknek a dolgok
mindig kézre állnak, maguktól járnak,
minden jó
helyénvaló, és új autókban új madarak szállnak.
A költő csörömpös
szájából hasztalan kanyarog a szó,
hiába mind,
ugyanaz a nap kél keleten, mely nyugaton lehanyatlik.

Még béke van, s
gyakrabban gondolok rád, öreg, bölcs barátom,
mikor már nem magunkat, hanem csak a
színjátszó fellegeket nézem,
napunkat a fák
felett, s az üres telkeken átsuhanó hajnali őzeket…

2022-03-27