Az
nem vitás, hogy kijutott nekünk a jóból az utóbbi két-három évben. Azelőtt is,
de az valahogy csöndesebb, ha úgy tetszik szolidabb kitolás volt, szinte
barátságos, ártatlan játék a mostani vészterhes állapotokhoz képest. Először az
ún. Covid hullámzott át a fejünk felett, több menetben próbára téve a
testi-lelki immunrendszerünket, s most a háború Ukrajnában. Jól összehozták a
fiúk, az ember aztán tudja tetézni bajt, amit embertársai nyakába zúdít,
ahogyan azt mindig is tette egész eddigi története során: a rossz mindig
idézőjelbe teszi a jót. s dáridózik a szeretetlenség. Az igazság általában
elvész a sorok között, s fülét-farkát behúzva lapít az óvóhelyen, pincében, s
egyéb biztonságosnak vélt helyeken. A politika önjáró lövege tesz megint
rendet, s amint ezt megtapasztalhattuk ez mindig békétlenséghez és háborúhoz
vezet. A félelem mérgezett nyilait lövöldözik ránk az ún. politikai vezetők,
akik már régóta elvesztették igazi kapcsolatukat a való élettel és az
emberekkel, a társadalom valódi közös ügyeivel. Akik úgy tesznek, mintha
mindenhez közük volna és mindenhez értenének, s minden érdekelné őket, pedig
valójában semmilyen építő munkához nem értenek. A vezetett közösség számukra
ugródeszka, szavazóbázis, hogy hosszútávra legitimizálják jól fizető
tevékenységüket. Mindannyian azt hiszik, hogy náluk van a bölcsek köve, s éppen
aktuális programjuk garantálja a haza üdvét, míg látszólagos ellenfeleiké
romlásba viszi azt. Színjáték az egész, hiszen egy nagy játszótéren homokoznak a
hölgyek és urak, s fizetésnapon mind ugyanarról helyről kapja a szerény
fizetését. „Ők nem a vezetőink.” ahogyan az Keanu Reeves egyik híres filmjében,
az Amikor megállt a föld c. műben elhangzott. Lelki és spirituális értelemben
egyáltalán nem. Elég, ha csak végig tekintünk hazánk Trianon óta eltelt száz
évén. Szinte nem akadt valamirevaló politikus, aki a nemzet tényleges érdekét
képviselte volna, leszámítva Bethlen István tízéves kormányzását (1921-1931), a
sokat ostorozott, és soha kellő tárgyilagossággal meg nem ítélt Horthy
korszak  huszonöt évét (1919-1944), amely
a maga ellentmondásosságával is kivételnek számít az elmúlt évszázad
vértolulásos történetében. Az utána következő politikai rendszerek, amelyek
kivétel nélkül legalizálták, vagy elhallgatták a trianoni jogtiprást, korántsem
véletlenül mocskolták annyit, ezt az időszakot, annyi negatív jelzővel látva
el, amennyivel csak képesek voltak, főleg fasisztázni szerettek.  Ez annyira nem volt igaz, hogy a nürnbergi
perben is (Sztálin közbenjárására) csak tanúként hallgatták ki Horthyt, és a
portugáliai Estorilban, a hálás zsidó közösség életjáradékot folyósított az
emigrációban élő kormányzónak és családjának. Egyenlőre ennyit, elöljáróban.

Az
Ukrajnában kialakult helyzetért egyértelműen az USA több évtizedes
tapasztalattal rendelkező háttérhatalmi irányítói a felelősek, amikor 2014-ben
„leszállították” a mit sem sejtő ukrajnai embereknek a maguk sajátos
demokráciáját, s megbuktatták az akkori oroszbarát vezetést, s az érdekeiket
védő bábkormányt ültetettek a helyére. Ezek a közelmúlt tényei, valamint az is,
hogy azóta nincs béke azon a földtekén. Mindent tönkretettek. Most, hogy az
oroszok rátettek egy lapáttal mindenki békéről tárgyalna. Abszurd helyzet: a
fegyverhegyek tetején ülve béketárgyalásokról szónokolnak az éppen aktuális
lövegkezelők, s a kisember, mint ilyenkor lenni szokott, szedi a motyóját,
gyerekét, kutyáját, amit tud és menekül otthonról, mentve a puszta életét. A
legújabb-kori népvándorlás újabb hullámát indítva el, óvatos becslések szerint
eddig közel három-ötmillió ember hagyta el a hazáját, otthonát. Őket ismét
elfelejtették megkérdezni, s nem maradt más választásuk, mint elvinni a balhét,
miközben búcsút inthettek régi életüknek, a hazatérés reális esélye nélkül,
mert többé már semmi nem lesz ugyanaz. Többek között ezért nem lehet soha a
politika morális kategória. A legmodernebb technológiákkal vívott háború
középkori állapotokba taszítja vissza az ott élő embereket. Aminek most
veszélyes közelségben szemtanúi vagyunk, itt Európa közepén, érzésem szerint
nem más, mint egy új, többpólusú
világrend kialakítására rendezett tragikus színjáték, egy olyan színházban,
ahol már veszélyes a nézőtéren ülve élvezni az előadást. A fentiekben a
közvetlen előzményekről ejtettem néhány szót, az elkövetkezőkben pedig a
közvetettekről, s benne hazánk szerepéről szólnék. Azzal, hogy 1920-ban a
„győztes” antant hatalmak a versailles-i békediktátumokkal érdekeik szerint,
tudatosan és tervezetten  rajzolták át
Európa térképét, megalapozták a békétlenséget, különös tekintettel a II.
világháborúra. Minden egy forgatókönyv szerint zajlott és zajlik ma is, semmi
sem a véletlen műve. A terveik
végrehajtásához kulcsfontosságú volt az Osztrák-Magyar monarchia, azon belül is
az erős, több mint ezeréves, szakrális, apostoli Magyar Királyság felszámolása,
amely fontos stabilizáló tényező volt Európa közepén.

 Természeténél
fogva béke és szabadságszerető, s ezeket a határain belül élő kisebbségeknek is
biztosította. A puszta léte fenyegetés volt a római mintára, rablásból és
gyarmatosításból gyarapodó nyugat számára, mert másféle viselkedésmintákat
mutatott fel, mint amit az eddig megismert. Bátran mondhatjuk, hogy ez a fajta
mentalitás testidegen volt és maradt az elmúlt évszázad politikai
gondolkodásában, mert alapvetően a kölcsönösségre, becsületességre és
tisztességre épült. S ez komoly akadály volt a rablólovagok számára, ezért fel
kellett számolni. A mai napig példa nélkül álló, minden felelősségérzetet
nélkülöző Trianoni politikai gaztettnek valószínűleg ez volt a mozgatórugója.

„Aki ennek
a háborúnak az eredetét mélyebb értelemben ismeri, annak hangsúlyoznia kell
annak szükségességét, hogy Közép-Európa a legélesebben utasítsa vissza az
antantWilson-programot. Hiszen e programot – amellett, hogy morális álcázás –
valójában az a remény élteti, hogy a közép- és kelet- európai népek ösztöneit
kihasználva, őket egy morális-politikai lerohanás révén az
anglo-amerikanizmustól való gazdasági függőségbe taszítsa. A szellemi függőség
akkor aztán már csak szükségszerű, természetes következmény lenne. Aki tudja,
hogy beavatott angol körökben a múlt század óta úgy beszéltek a közelgő
világháborúról, mint aminek meg kell hoznia az angolszász faj világuralmát, az
nem értékelheti túl sokra az antant vezetőinek kijelentéseit, hogy meglepte
őket ez a háború, vagy meg akarták akadályozni, még ha ennek bizonygatása
azoknál, akik ezt e pillanatban hangoztatják, szubjektív igazság lenne is. Mert
azok, akik a közelgő világháborúról, mint elkerülhetetlen eseményről beszéltek,
számoltak Európa valós, történelmi- népi erőivel, és az európai, jelesül pedig
a szláv népek ösztöneivel. És úgy akarták irányítani és kihasználni a szláv
népek eszményeit, hogy azok az angolszász népek egoizmusát szolgálják.
Számoltak továbbá a romanizmus hanyatlásával, és a romokon ők maguk akartak
terjeszkedni. Nagyszabású, történelmi szempontokkal számolnak tehát, amelyeket
saját céljaik szolgálatába akarnak állítani. És e célok – bármilyen élesen is
tagadják ezt az antant oldaláról – a közép-európai államformáció
szétmorzsolódásához vezetnek.”(1.)

A jelenlegi történések, az elhúzódó háború, a
tartóssá vált káosz. s a vele párhuzamosan folyó politikai, gazdasági
események, elemzések, latolgatások, mind arra utalnak, hogy Rudolf Steinernek
igaza volt, aki szinte már látnoki pontossággal, már 1917-ben jelezte mindezt
Memorandumában, melyet jó néhány politikai vezetőnek elküldött. Ő, felelős
írástudóként szólt, felvázolt egy lehetőséget, amelynek figyelembe vételével
esetleg másképpen alakulhatott volna az öreg kontinens tragikus története. Nem
rajta múlott. A
hátsó szándékok, gazdasági érdek összefonódások, önzés és a féktelen
hataloméhség folyamatosan jelen vannak korunk politikai színjátékaiban, azóta
is, s nincsen, s nem is volt soha rájuk
hatással a mindenkori kiművelt emberfők
értékközpontú, becsületes, felelősségteljes érvelése. Ezek a régóta működő
tendenciák többnyire folyamatos bizonytalanságokhoz, gazdasági válságokhoz,
háborúkhoz vezetnek, mint most éppen Ukrajnában, mert nincsen stabilitás, s ezért egyértelműen a lassan a saját
kardjába dőlő Nyugat és az USA háttérhatalmi vezetése a felelős, akárcsak Trianonért.
Európa jelen helyzetében ennek közvetett következményeit nyögi, mert a rosszból
nem születhet jó. Persze dőreség volna azt hinni, hogy a felelősök majd
vállalják tetteik súlyát, s a gyilkos majd bocsánatot kér az áldozatától. Mint
fentebb említettem, ők másképp szocializálódtak, ezért valószínűtlen, hogy
valaha mindez bekövetkezik. Amikor történelmi realitásként kezelnek egy
hazugságrendszert, akkor a politika és a történetírás sohasem lépheti sem a
Rubicont, sem pedig a saját árnyékát.

 A jó szándékú, gondolkodó ember ennek ellenére
még bizakodó, s nem lehet elégszer becsapni ahhoz, hogy a jó reménységet
elvegyék tőle. Ugyanez a reménység, hazaféltő felelősségtudat sarkallta mindig
ezen a tájon a jeles írástudókat is, Balassitól kezdve, Adyn, Babitson át
József Attiláig, Nagy Lászlóig, Juhász Ferencig, hogy csak néhány nevet
említsek a teljesség igénye nélkül. A békétlenség felelőtlensége ma is reális
veszély, senki sem tehet úgy, mintha minden rendben menne, és semmi sem számít,
csak legyen elég olaj és gáz. Sokkal többről és fontosabbról van szó, az
igazság ránk eső részéről, amelyért most is, úgy mint régen, ki kell(ene)
állnunk…

„A magyar szellem alulírott munkásai úgy érzik, hogy ők sem
maradhatnak közömbösen és szótlanul a végzetes válaszút előtt. Függetlenül a
napi politika változó helyzeteitől és aktuális kényszereitől, szükségesnek
látjuk, hogy kifejezést adjunk emberi döbbenetünknek és aggódásunknak. Szerény
képviselői vagyunk egy kis nemzet szellemiségének. De ez a nemzet itt él,
Európa legveszélyesebb pontján, az ellentétes érdekek útjában s keresztútjában.
Ha egyszer a nagy vihar kitör, minden a véletlentől függ. Senkinek sincs több
oka és joga aggódni, mint nekünk. Vajon lesz-e még menekvés, semlegesség,
visszavonulás ebben a szerencsétlen világrészben? Mi vár egyetlen, halálosan
féltett és szeretett kis hazánkra, melyet egy háború már csúnyán és
katasztrofálisan földarabolt?...

Tudjuk, hogy a jövő háborújában nincs többé győzelem. A győző
éppen úgy elbukik, mint a legyőzött. S Magyarország elbukhatik akkor is, ha
szövetségesei győznének. Sem az ellenség, sem a szövetséges nem lesz iránta
kímélettel. Mi egyedül vagyunk a világon, s a legkönnyebben feláldozhatók. Még
jó, ha feláldozásunk nem lesz egy bűnbak feláldozása, s nem fog hasonlítani a
kivégzéshez…

Nem nézhetjük hát némán és hidegen, hogyan
közeleg a legnagyobb rém, mely az emberiség látóhatárán valaha megjelent. A
hallgatást lehetetlennek és természetellenesnek éreznők. Nem vagyunk
szentimentális pacifisták. De nem láthatjuk be, miért volna valami különös
érzelmesség följajdulni annak, akinek életét, családját, hazáját, mindenét a
legrettenetesebb veszélyek fenyegetik. Az utókor, ha lesz még, inkább azon fog
csodálkozni, hogy az életben, mai életünkben ennek a veszélynek jelenléte és gondolata alig hagyott nyomot.”(2.)

2022-07-17

Források:
(1.) Rudolf Steiner: Memorandum-(1917)

                 (2.) Babits Mihály: Békekiáltvány-(1935)