Dr.
Németi János emlékére

  A
síkon élőnek már pár méter is magasság. Egyedül a templomtorony, mint felszíni
forma, emelkedik ki a tájból, legfeljebb még a háztetők és ennyi. Épp ezért, ha
már egy alakzat magasabb egy háznál, azt már dombnak nevezik. Időtlen idők óta,
valami őstenger visszahúzódásából maradt itt a nyírségi homok. A szél
alakítgatta, ide fújta, oda fújta, emelte és lebontotta. Aztán megkapaszkodott
rajta a növényzet és Szél úr már csak azokat borzolhatta kedvére.
  Homokosdombnak nevezi a köztudat azt a dűnét, ami Piskolt határában a Nyírség
peremét jelzi. Gyalog mentünk akkortájt mezőre, szőlőbe, kapákkal, elemózsiával
és vizeskorsóval. A Gál utcán, vagy a kövesúton ha jöttünk, ugyanazt a pontot
tájoltuk be. Emlékszem a szép, sárga futóhomok összegyűlt a meredély aljában,
kitűnő hely volt bátrabbaknak leugrani a dűne tetejéről ebbe a süppedő laza
homokba. Míg anyámék átevickéltek  a
kitaposott „hágón”, addig én többször is leugrottam, anyám ezt egy fülhúzással
jutalmazta, ha egyáltalán el tudott kapni. Mire meglettem, akkorára elmúlta
haragja, ami inkább féltés volt. Nem volt rossz anya, ritkán korholt, csak a
legvégső esetben taslizott meg, mikor már teljesen kivertem nála még a harmadik
tartalék biztosítékot is. Innen egyenes út vezetett, a toronyiránt-közlekedés
szabályai szerint, kinek-kinek a célpontja felé. A Kenderáztató ősi nádjaival
és fodrozó vizével csalogatott, benne szárcsák csapkodták szárnyukkal a vizet,
vadkacsák buktak tótágasban a víz színe alá.
  A Zsombokos, az Előrét, majd a vasúton túl a Kistelek, Liget alatt a Rózsadomb
és az Öregszőlő mind virágzó és művelt szőlőterületek voltak, mára már sajnos
csak az Öregszőlő van úgy, ahogy. A Kenderáztatót is lecsapolták, aztán semmit
sem tettek a helyére. Amúgy ezen a környékén bujkált a '30 -as években a
hírhedt betyárvilág modern, talán utolsó betyárja, Horvát István, aki homokba
ásott magának menedéket a nádasban, és csak úgy tudták a román csendőrök
kifüstölni onnan, hogy rágyújtották a nádast.
  Hatodikos koromban, az új Iskola udvarán a raktárépület fundamentumának ásása
közben egy bronzkori zsugorított sírra találtam, benne egy kis csésze és egy
nagyobb áldozati edény töredékével, a csontváz mellett; egy több mint 3000 éves
bronz sisakkal és csészével, amit apám hozott nekem, és amelyek az Öregszőlő
előtti gyümölcsös ültetése közben kerültek elő. Sokáig az ágyam mellett őriztem
ezeket az őskori edényeket, ösztönből, persze, mert nem tudtam, csak sejtettem
korukat és eszmei értéküket. Egy alkalommal Nagykárolyban a Múzeumban az egyik
tárlóban ugyanolyan csészét láttam, mint az enyém — mondtam is a testi-lelki
barátomnak, Bodogán Lajinak, akit játszás közben, az akkori rock and roll hatásra
Jambinak becéztünk, nagyvonalúan áthallva a rádióban elhangzott „jampi”
kifejezést. Szegény barátom minden volt, csak nem jampi, de ugye ez abban a
kontextusban egyáltalán nem számított.

- Nekem is van ilyen. — mondtam Jambinak, mire a közeli teremben restauráló
Németi János régész, az akkori igazgató azonnal lecsapott ránk. Így kezdődött
ismeretségem Közép-Kelet-Európa talán legképzettebb őskor-tudósával és kitűnő
keltológussal.
  Jancsi bácsi — ahogyan nálunk bevonult a köztudatba — megkért, hogy kísérjem el
egy határjárásra, amitől szinte elájultam örömömben, akkora megtiszteltetés
volt.
  Egy emlékezetes, szép napon a Nagykároly - Piskolt buszjárattal megérkezett
Jancsi bácsi (bár akkor még a 30-as évei elején járt, de az elvtársozás helyett
sokkal jobban hangzott a bácsi és neki sem volt kifogása ez ellen). Apámék egy
rövid, szíves kínálása után nekivágtunk a kalandnak. A kövesúton mentünk, majd
az Újsor mellett a Kincsvermen keresztül — ami felkeltette a régész figyelmét —  érkeztünk a Homokosdombra. A domb tetején
gyér növényzet terjeszkedett, igyekezett megkapaszkodni a sovány homokban.
Itt-ott a szél leseperte a futóhomokot, a sárga homok helyett barna foltok
tűntek elő. Én jobbra bogarásztam, Jancsi bá' balra, ő tudta mit keres, én nem.
Egy ilyen lesepert barna foltból állt ki egy cserépedény töredék, amit ki is
vettem. Szép, barna, korongolt kerámiaperem töredék volt, akkor még csak óriási
izgalmat jelentett, mindenféle tudás nélkül. Megmutattam nagyot kiáltva a
töredéket — óriási tüzek gyúltak a régész szemében.

- Tudod mi ez, Jóska fiam? — perszonalizált izgalmában az éles szemű régész. —
Ez kelta edénytöredék!
  Alaposan feladta a leckét ezzel, fogalmam sem volt mi fán terem az a kelta,
majd később tudtam meg, hogy egy nép neve, amelyet gallnak is neveznek. Kelta
ide, gall oda, a szívem hevesen vert, éreztem: 
valami nagy dologba kapartam bele. Ledobott hátizsákjából spakli került
elő, én kézzel kapartam a puha homokot, nemsokára egy edény került elő, amiből
hiányzott a megtalált darab.

- Ez egy kelta sír, Jóska! — mondta kicsit megnyugodva, szemével szerelmesen
simogatva az edényt. — Szaladj haza ásóért, lapátért, feltárjuk a sírt!
  Gondolom, mindenki látott már hosszútávfutó versenyt, a nyúl szégyenében a bokor
alá bújt volna, ahogy futottam. Csak felkaptam a szerszámokat, a lihegéstől
felelni sem tudtam apámék kérdéseire, már trappoltam is vissza. Nagyjából bő 3
kilométert futottam le, mire kimerülten lerogytam a domb tetején. Akkorára már
Jancsi bá' sokat kibontott a sírból. Még ziháltam erősen, de már szorítottam az
ásót, hamarosan akkurátusan feltártuk a több mint 180 sírból álló kelta temető
első sírját. A több mint 2000 éves temető az egyik legnagyobb ilyen jellegű
nekropolisz Közép-Kelet-Európában. Hamarosan elkezdődött a szisztematikus
feltárás, amin mint nagykárolyi diák minden tavaszi és nyári vakációban részt
vettem sok piskolti és mezőpetri diáktársammal.