Dr.
Németi János emlékére

  A
tavaszi vakációt már alig vártuk. Összeverbuválódott a csapat, csupa diákokból,
de csatlakozott hozzánk a közeli telepről néhány cigánylegény is.

A gyülekező a mi udvarunkon volt, a kamránkat meg raktárnak használtuk, mint
kiderült alig volt hely benne a sok régészeti lelettől. Jancsi bácsi fürge
járásával befutott hozzánk a busztól, csak pár száz méterre laktunk a
református templomtól, ahol a busz megállt. Aztán szedtük a cókmókjainkat és
neki a Homokosdombnak.   Ott tanultam meg, hogyan kell előkészíteni a terepet,
hogyan kell eltávolítani a felső futóhomok rétegét, hogyan kell vigyázva ásni,
majd leletet, sírt kibontani. Természetesen az első megtalált sírtól kezdtük,
kimerítő módszerrel kétméteres kutatóárkokat húztunk egymás mellé párhuzamosan,
gyakorlatilag teljesen lefedve az adott területet. Az a barna réteg, amit már
említettem, az egy réz- és bronzkori település járófelszíne volt, amibe
beleástak a kelták, halottaik számára. Így párhuzamosan három kort tártunk fel
egyszerre, nagyon érdekes volt, különösen a Baden-Pécel rézkori kultúrkörbe
tartozó leletek.
  Igen vidám társaság verődött össze, a munka mellett mindig a hülyeségeken
törtük a fejünket. Egy Pataki nevű petri srácot kopasz feje miatt Ibrahimnak
neveztünk el. Mellettünk a dűne aljában a szép sárga, hullámos futóhomok
sivatagi tájat idézett, elneveztük Szent sivatagnak, ahova Ibrahimmal
elzarándokoltunk egy -egy inget a fejünkre terítve, úgymond imádkozni. Persze
ezt is lógásnak tekintette Jancsi bá', és erős lapátfenyegetéssel, persze ő is
tréfából, a térdelő pozíciónkból visszaparancsolt a sáncba. Baumann Misi
nevezetű kollégánk (aki Csomaközről érkezett, sovány, kilógó bordájú, mellkasán
hosszú operált, rosszul összevarrt sebbel) miután minden cigi elfogyott, heveny
nikotin-elvonási tünetekkel küszködött. Igaz, ez már a nyári vakációban
történt. Annyira nyavalygott, hogy szíves figyelmébe ajánlottam a tőlünk nem
messze fekvő, már leszedett dohányföldet. Nosza, el is futottunk odáig, még
maradt jócskán csontszáraz levél, ami érintésünkre morzsolódott.
  Dohány már volt, de papírja nem volt senkinek. Valamelyikünk elkapott egy szél
kergette újságpapírt az aljban, az is száraz, repedt volt, de megtette. Ebbe
gyűrtük bele a kezünkben összetört dohányt, úgy jó vastag, szivar jellegű
valami alakult ki belőle. Misi, a tünetes, erősködött és pattogott az első
slukkért. Egymásra néztünk, hát legyen. Akkorára már mindenki letette a szerszámokat
és a jelenetet figyelte. Misi, akiből később pap lett, átszellemült arccal
vette át a szó szoros értelmében ropogós hibridet, majd a felkínált tűzhöz
tartotta azt és mélyen beleszippantott, teli tüdőre, talán gyomorra is, mert
pár másodperc után az átszellemülést halálos sápadtság váltotta fel — olyat
köhögött, hogy a valami messzire repült a szájából lángra kapva, ő meg fenékre
huppant és elterült a forró homokban. Locsoltuk erősen vízzel míg magához tért,
utána is sokáig bambán ült a kutatóárok szélén.
  A munka folyt tovább minden évben, minden vakációban. Elmaradtak emberkék újak
jöttek, lassan felástuk az egész dombtetőt. Apám kamrája megtelt a
papírzsákokba csomagolt leletekkel, mi gazdagabbak lettünk rengeteg régészeti
és ásatási emlékkel. Csontosoknak nevetek el bennünket a faluban, mert a temető
korai (hallstatt) fázisában még csontvázasan temetkeztek, a távozó mellé
áldozati edényekben ételt, italt, fegyvereket, szerszámokat temettek. Későbbi
(La Tène ) fázisban már hamvasztották halottaikat, a csontmaradványokat a
halotti máglyáról leszedve tették a sírgödörbe, a máglya minden maradékával, és
ebben a fázisban is számtalan áldozati edény került a sírba. Egy sírban például
az elhunyt mellett egy vaddisznó fejét találtuk egy hasítókéssel a koponyájában.
Rengeteg bronz kar- és lábperecet, kapcsolótűt (fibula), azon kívül rituálisan
összehajtott fegyvereket ástunk ki, ezek közül egy kard világhírű lett.
  A domb aljában a homokból kis forrás bukkant elő, azt tisztogattuk, abból ittuk
a friss, üde vizet, hisz a nagy melegben literszám fogyott a folyadék. Néha
libák tévedtek arra, a forrásfelelős kötelessége volt elkergetni őket. Bolond
vagy Csillag Irén, a félkegyelmű cigánylány sokszor próbára tette a
türelmünket, mert a forrásunk valahogy szúrta a szemét, ezért Kis Tibi az épp
kéznél lévő műanyag bödönnel alaposan eldöngette. Egyébként Irén nagy utazó
volt, kiállt az országútra és amerről jött egy kocsi arra ment, vagy
Mihályfalvára, vagy Nagykárolyba, mindegy volt neki.
  Teltek a napok és a vakációk, „Csontosok” minőségünkben a helyi focicsapat
hívott ki bennünket egy kispályás meccsre. Nagy izgalomba jöttünk, gyorsan mezt
készítettünk. Fogadás volt, mindenki letett egy összeget, mindkét csapat
részéről, a győztes mindent visz alapon. Nagy híre ment az eseménynek, sokan
voltak kíváncsiak az iskolapályáján lezajló meccsre és láss csodát,
szégyenszemre elporoltuk a focistákat, akik szégyenükben elkullogtak és a
Braseria egyik sarkából figyelték savanyítva, mint hörpöljük fel, nekik célzott
csipkelődések közepette, az egész nyereményt.
  Jancsi bácsi sokszor a két leánykáját is nálunk hagyta, anyám vigyázott rájuk
egész nap. Sok viccet meséltünk munka közben, Jancsi bá' is élen járt ezekben.
Elterjed a faluban, hogy mi sírokat ásunk ki, beindult a beszéd, hogy biztos
azért nem esik az eső, meg egyebek. A patkó alakú dűne ölelésében egy Zoli nevű
cigány lakott a fiával, Csucsuval.
 Egyszer látjuk ám, hogy a közeli
disznóneveldéből, amit Keccesnek neveztek, Zoliék egy döglött malacot
szereztek. Megindult a dombtetőről az elkészítésre irányuló rengeteg kulináris
javaslat, olyannyira, hogy ezek már nem merték kint perzselni a malacot, hanem
látjuk egyszer, hogy a viskó vályoghézagjain és tetején ömlik a füst. De őket
estig nem láttuk. Csucsu szívesen hasalt a kihányt homokon, nézte
ügyködésünket. Sokszor megkínáltuk egy kis ebédmaradékkal, amit rendszerint el
is fogadott. Akkor is ott hasalt, mikor egy két 
méter mélyen lévő, elég egészséges csontvázat bontottunk ki, majd másnap
megint jött. Jancsi bá' épp akkor csomagolta el maradék kenyerét, szalonnáját.
Meglátva barátunkat felajánlotta azt a fiúnak:

- Gyere Csucsu, egyél egy kis szalonnát.

- Egye meg maga, aval a halattas kezivel! – replikázott Csucsu és nem láttuk
többet.
  A dombtető kiürült, a nagykárolyi múzeum gazdag leletanyaggal telt meg, mi
nagyobbak felvételizni mentünk az érettségi után, több - kevesebb sikerrel.
Ha a Homokosdomb emlékezni tudna, biztosan többet mesélne.
  Sikertelen egyetemi
felvételeim után munkát kerestem, két év ingázást követően Szatmáron albérletbe
költöztem, egykori homokosdombi pajtásom Kassai István, a “Nagyfőnök”
társaságában. A bandát, amelyet még Bandika, a tulaj, Karcsika , a szomszédom
és mások alkottak, elneveztük a vidám fiúk társaságának. Volt ott a szesztől
kezdve  a szerelemig mindenkivel minden,
csak szomorkodás nem. Két vidám fiús év után apám befizetett egy háromszobás,
első emeleti lakásra a 16-os lakónegyedbe, odaköltöztem, majd megunva a
csavargást, megnősültem.

  Piskoltra
már ritkán járok, telik az idő, fogy a rokonság, a fiatalabb rokonok már más
dimenzióban élnek, néha még köszönünk is egymásnak a “fészbukon”, vagy nyomunk
egy lájkot egy-egy posztolásra.

…. Néha még látom Németi János fürge lépteit, ahogy lesétál a dombról és átlép
az emlékezés örök, feltáratlan régészeti lelőhelyére, talán egyszer majd int:

-Jóska, hozzad az ásót, lapátot!