Egy őszi napon kezdődött, ahogy a tragikus történetek oly
sokszor egy őszi nappal kezdődnek.

Kisfiúként átlagos volt, iskolásként a tornasor közepén állt, az
osztályteremben az ablak melletti padsorba ültették, mert ott voltak az
átlagosak, aki nem is mertek a középső padsor felé nézni, mert ott csupa kitűnő
és jeles ült.

Az ajtó felőli padsorba lettek kényszerítve a butának
bélyegzettek, az örök vesztesek, kik összeszorított ököllel jöttek a világra, s
némelyikük hátrakötözött ököllel halt meg. Felettük szánalmas mosolyok
repkedtek, mert nehezen olvastak, foglyok voltak a számtanpéldák börtönrácsos
táblája előtt, s az együgyű fogalmazásaikon egyszerre harmincan nevettek. Nekik
csak az inaslét, a házmester pörölése, a bányák fülledt levegője, a kocsmák lármás
révülete és az ügyész vádbeszéde jutott, melyet mindig súlyos ítélet követett.
Betegség, gyermekhalál, válás, balsorsú indulat, börtön és halál.

Adjunk nevet hát a főhősünknek!

Legyen Szabó vagy Kis, esetleg Kovács. Hiába él tízezernyi
tisztességes Kovács, Kis vagy Szabó, hiába van köztük költő, író vagy tudós, a
legtöbbjük vezetéknév marad az iskolában, a munkahelyén, s gyorsan eltűnő
felirat egy-egy sírkereszten.

Egy októberi napon megszületett Kis András, a sokadik. Kint
korán jött ősz ragyogott sápadt aranyfénnyel, és Kis András is korán jött, egy
hónappal elsietve őszies életét.

Vézna, nehezen beszélő kisfiú volt sok könnyel, de könnyen
tanulta azt, amit az átlagos életében elterveztek neki. Soha nem kapott jelest,
mindig jó volt, néha közepes, s olykor becsúszott egy-egy elégséges is. De
azokat gyorsan kijavította. Egész gyermekkorában arra várt, hogy az ő életét is
kijavítsa valaki. Helyette egy nap arra ment haza az iskolából, hogy nagy,
ócska ládában viszik az apja holttestét a halottszállító autóhoz. És míg az
apja a temetőbe került, az egyszerű és néha letaposott sírok mezsgyéjére, addig
ő átkerült az első padsorba, az ostobák közé. Ott pedig mindig idegen maradt,
hiszen a másik szélről jött, a sokkal jobb tanulóktól, a stréberektől. Itt soha
nem tudott beilleszkedni, de ha megverték is, tűrte, és nem árulkodott. Nem
gyávaságból. Egész egyszerűen így tartotta helyesnek. Hat elemi után szakmát
tanult. Mindjárt kettőt. Pékinas lett, majd lakatosinas, s mindkettőben ügyes
volt a maga átlagos módján. Kis lakást bérelt és kis üzletről álmodozott.

Aztán jött a háború, s hirtelen megtapasztalta, hogy a szépeket
és az eminenseket is ugyanúgy szétszaggatják a gránátok, széthasogatják a
szuronyok és eltapossák a tankok, mint a magafajta senkiket, akik az első
sorokból rohantak a géppuskák elé. Mikor egyik osztálytársával összeakadt, az
már a végét járta.

– Kis, vigyen haza! Maga mindig rendes volt – nyöszörögte a régi
eminens, s most olyan szánandó volt, hogy Kis lett az eleven mankója.

Szegény Kis mit tehetett mást, vitte a nagy orosz síkságon át,
elveszve a ködben, az éjszakákban és a végtelen pusztaságban. Az ötödik napon
már csak a halottat cipelte, de nem merte letenni. Mert ez fiatal kora ellenére
is bíró volt a városi törvényszéken. Gazdag úrifiú szép beszéddel, jó ruhákkal.
Látta, köszönt is neki, de az még csak felé sem biccentett. Nem is emlékezett a
szélső padsorbeliekre, hiszen az ott ülők életét tévedésének tartotta, s ha
megenyhült, akkor is csak kötelező rossznak, a természet nem javítható hibájának.
Eszébe sem jutott róluk az igazság, s hogy nekik is van igazságérzetük. Az
egyetemen ez volt az első szó, melyet kigyomláltak a tudatából, hiszen ez volt
a jog földjén a gaz, a tekergő inda, a méreg.

Mikor már nem bírta a halott társ cipelését, ájultan zuhant a
földre borzalmas terhével. Amikor magához tért, hosszan nézte a halottat, a
kisírt, üveges tekintetet, melybe belefagytak a könnyek. A hatodik napon végül
eltemette. Ügyetlen imát mondott felette, majd továbbindult. Már az éhhalál
fenyegette, mikor elfogták az oroszok. Négy évet töltött fogságban, négyet
átnevelőtáborban.

Ezerkilencszázötven volt, mikor hazatért. Már beszélt oroszul,
mindenfajta könyvet összeolvasott, s megtanulta az új rendet, melyben a régi
padsorok felcserélődtek. Arra rendelték, hogy könyörtelen legyen. De ebben is
átlagos volt, gyakran elégséges. Kevés volt a szigorhoz, gyenge a bántáshoz.
Eddigi életében túl sokáig ült a szélső padsorokban, ezért visszatették oda.
Tanító lett egy kunsági faluban.

Mikor először magára hagyták, annyit kérdezett, hogy kik a
legokosabbak. Kik tudnak már olvasni. És kik számolni. Őket középre tette.
Akiket kegyetlennek vélt, szélre, a magafajtát pedig az ablak mellé, a harmadik
padsorba.

Egy alkalommal verekedőket vont felelősségre. Valami jelentéktelen
dolog miatt kisfiúk estek egymásnak, s úgy fetrengtek a földön összegabalyodva.
Még itt is összetartoznak, gondolta, ahogy a vállukat megragadva talpra
rángatta őket. Az asztalhoz ment, hogy felvegye a pálcát. Mennyiszer látta ezt
gyermekként! Mikor visszafordult, az, aki kezdte, szégyenlősen maga elé
kulcsolta két, piszkos kezét. De hiába tett így, a vizelete kis patakként
végigszaladt a combján, le a harisnyájáig, majd az ócska kapcába fúlt. Többen
hangosan nevetni kezdtek. Ekkor csöndet parancsolt. Nézte a két gyermeket, s
szinte látta a jövőjüket, sorsukat, a saját sorsát. Ők a senkinek nem kellők, a
senkinek nem hiányzók, az örök nevetségesek, s azok, akikről mindenki tudta,
hogy gyárban végzik a szalag mellett, kohó vagy bánya égeti el a tüdejüket,
ócska rongyaikban elfekvőosztályon halnak meg negyvenévesen, kocsmagőzben
párolják az arcukat vagy nőként a negyedik-ötödik szülésbe halnak bele. Egykori
önmagát látta a két vézna kis gyermektestben, koravén arcocskákban, üres
tekintetekben.

Egyszerre irgalmat érzett. Eddigelé nem ismerte ezt az érzést.
Nem is tudta a nevét, s nem is tudott mit kezdeni vele. Csak állt, s bámulta a
megszégyenült kisfiúkat, önmagát, majdani fiait, unokáit, elporladt őseit.
Váratlanul térdre esett a gyermekek előtt, magához ölelte azok maszatos, bűzös
testét, s zokogni kezdett. A többi gyermek ösztönösen felállt a padból, nézték
a vékony, szürke tanító elvtársat, s már nem volt félelmetes előttük. A
gyerekek a padsoruknak megfelelően látták. Középről ostobának, szélekről
irgalmasnak. A tanító is megérezte mindezt, s a gyermekeket összekeverte a
padsorokban. A buták mellé okosakat ültetett, a jól olvasók mellé habogókat, a
számtant nem értők mellé kis fejszámoló zseniket.

Hamar híre ment a tettének. Berendelték a pártbizottság elé. Ott
ugyanúgy habogni kezdett, mint némelyik kis tanítványa, vagy egykor ő, aki nem
értette a vas- és acélgyártás folyamatát, s nem tudta, ki az a Guszev százados.

Egy hét múlva már a gyárban dolgozott. Szenvedve és az élet
türelmetlen akarása nélkül. Arra gondolt, az élet sem akarja őt, hát ő miért
akarja az életet. Arra is egyre gyakrabban gondolt, hogy itt a hely és idő,
hogy eleméssze magát. Mert a gépek emberibbek voltak, mint az emberek
gépiessége. Elképzelte, hogy egyszer valamelyik gép felkapja az ő elsoványodott
és meggyötört testét, aztán összegyűri, majd kidobja, ahogy a műszakvezető
szokta a papírlapokkal ezt tenni a sovány fényű irodájában.

Egyszerre valaki ráköszönt.

– Hé, Kis! Jöjjön csak ide!

– Igenis, üzemvezető elvtárs! – ugrott oda, majd foltos sapkáját
lekapva maga előtt gyűrögette, mint az egykori növendéke a gyermekkori
szégyenét.

– Maga nem ebbe és ebbe az iskolába járt?

– De igen, üzemvezető elvtárs.

– Magának holt meg az atyja ötödikben?

– Igen, az én apám volt az.

– Emlékszem magára, hatodikban a hülyék közt ült. Pedig nem tűnt
annak.

– Igenis, üzemvezető elvtárs.

– No, csak ennyit akartam. Mehet vissza a dolgára! – felelte a
műszakvezető, s összenevetett egy másik emberrel, aki szinte rá sem nézett.

Ahogy visszabandukolt a helyére, megérteni vélte ezt az egész
jelenetet. Hiszen ez az ember is András volt. Nem Kis, nem is Szabó. Hogy is
hívják? Zerinváry. Igen, Zerinváry András! Ők ketten viselték az András nevet,
mely azt jelenti, hogy férfias. És mindketten büszkék voltak, bár az a másik
András bizonyára és joggal büszkébb, mint ő.

Napokig várt valamiféle csodára. Hogy ez a másik András (így
hívta csak magában) megint megszólítja, s a többiek látják, hogy az üzemvezető
vele kokettál, s esetleg elindulhat újra középre, a kiemelkedők felé, és talán
csoportvezető is lehet. De a másik András nem törődött vele. Néha összeakadt a
tekintetük, aztán hol az egyikük kapta el zavarában, hol a másikuk.

Így élt Kis András öt évig a gyárban. Megerősödött és megszokott.
Kevés szavú, ügyes, megbízható volt, ezt terjesztették róla.

Egy nap, tőle néhány méterre valakinek a szortírozógép
leszakította a karját. A fröcskölő vér, a földön jajongó ember látványa
felébresztette. Rájött, azért rendelték ide, mert nem számít. Hiszen a gyár, a
szalag, a gép veszélyes volt, emberfaló és könyörtelen. Bár megviselte az, ami
történt, józan maradt. Messze elkerülte munka után a kocsmákat. Sietett haza.

Hetedmagával lakott egy külvárosi munkásszálláson, s így asszony
nem jutott neki az életében.

Ez év őszén fegyvert fogott, mint a régi és fájó időkben.
Ugyanazok ellen, orosz tankok és katonák ellen. Nem magáért, hanem az első
padsorosokért, a harmadikokért, s hirtelen már nem is számított neki az élet.
Arra gondolt, hogy a halálban más lehet. Több, talán majd kiemelkedő.

Novemberben megint elfogták, később halálra ítélték. Másfél év
múlva, egy tavaszi napon akasztották fel harmadmagával. Mikor kivezették, látta
a három faládát. Úgy érezte, hogy végre a középső lesz az övé, átkerülhet oda.
Hiszen kisgyermekként azt látta nagyatyja régi bibliás könyvében, hogy az
Úrjézus is középen lett megfeszítve, pedig ő is koldus volt és láthatatlan
igazságokért harcolt.

– Kérem, oda tegyenek! – mondta a hóhérnak.

Az üres tekintettel bámult rá, majd kivette a szájából a
cigarettát, s röhögni kezdett.

– Na, gyűjjön! – mondta, s a bitóhoz lökdösték.

– Hát ennyi volt – súgta magának, ahogy a hóhér hátulról
felmászott, s két kezével megragadta a koponyáját.

A forradalmárok parcellájában egy kis sír áll sután, enyhén
megtaposva. Bizonyára valaki sietett, ezért átgázolt a széleken. Ott dudorodott
ki a földből csendesen a kőkereszt árnyékában, ahogy a sírok szoktak. Szelíden,
megtorpanva az időben.

Évente egyszer gyerekek járnak ki e sírdombhoz körbeültetni apró,
piros virágokkal. Szélső és középső padsoros gyermekek, ijedtek, mulyák,
elszántak, verekedősök, okosak és átlagosak, mégis Isten ágáról fakadt apró
bimbók, akik egész életükben keresik a helyüket ebben a reménytelenül
igazságtalan világban.

(megjelent az Előretolt Helyőrség internetes oldalán)