A cigány akkora pofont kapott, mint egy ólajtó az őrmestertől.

 -Tudja meg, ha egy magyar királyi
csendőrőrmester kihallgatásra rendeli, kopogtatás nélkül nem jöhet be!
Megértette?!

 -Igenis nagyságos őrmester úr, mondta a
beidézett, kétségbeesetten tapogatva a hatalmas pofontól zsibbadó arcát.

 Az idézésnek erkölcsi oka volt. Emberünk az
arra járőröző csendőrök figyelmen kívül hagyásával épp egy lábosból kanalazott
valami ételt a kunyhója előtt ülve. Mivel közben a természet szólította,
egyszerűen letette öléből a lábast, ellenkező oldalra fordulva előkotorta
asszonyszomorítóját, majd nyugodtan kiengedte a felgyülemlett folyadékot.
Aztán, mintha semmi sem történt volna, folytatta tovább az evést. Azonban a
táplálkozás és a vizelés eme összekötése a csendőröknek egyáltalán nem
tetszett, bár ennek ott helyben nem adtak hangot. Beidézték.

 
Mit volt mit tenni, oda már menni kellett. Az előszobában várakozó
beidézett, gondolván, ha hívták, akkor be is kell menjen, legyen túl minél
hamarabb az egészen. Ismerve a csendőrök eljárását, előre fel volt készülve,
hogy elsülhet egy-két pofon, de ekkorára mégsem számított. Most savanyú képpel
tapogatta állát az előszobában, és tétován toporgott egy darabig. Aztán erőt
vett magán és bekopogott. Csend. Egy idő után megint kopogott, most már
erősebben. Odabentről semmi válasz. Gondolta, biztosan hallotta az őrmester és
benyitott, de el sem kezdhette mondókáját, mikor megint óriási pofon csattant
borostás arcán.

 -Jájj, nagyságos őrmester úr, hát én
kopogtam, ezt miért kaptam?

 -Azért , mert míg egy magyar királyi
csendőrőrmester nem mondja azt, hogy szabad, addig nem jöhet be senki!
Megértette?! -  tornyosult a két kezével
arcát takaró, teljes zavarban lévő fölé a 185 cm-es őrmester, akinek az ütés
erősségét delikvensünk egy lórúgással tartotta egyenrangúnak.

 -Jájj de megértettem. -  óbégatott az atyafi és kihátrált a súlyos
pofonok szobájából. Élete legnagyobb rébusza előtt állt: ha bemegy pofont kap,
ha nem, akkor is. Kétségbeesetten járt a szűk előszobában le-fel.

 
A csendőrőrs a Derék utcán, a Béres porta egyik melléképületében
működött. Három csendőr látta el a szolgálatot, az őrmester és két káplár, akik
együtt járőröztek a Homoksoron, ahol emberünk tartózkodott tettének
elkövetésekor.   Válogatott legények
voltak ám a csendőrök. Meg volt határozva a testmagasság is, ami alkalmassá
tette őket a szolgálatra. Jobb vállukon rövidre fogott szíjon ott meredezett
fenyegetően a szuronyos puska, amit igen hamar üzembe tudtak helyezni, ha
kellett. Meg ha nem akkor is.

 
Egy pár parasztlegény, akik virtusból mindenféle erőmutatvánnyal
büszkélkedtek és azt hitték megtréfálhatják a kakastollasokat, négyen–öten
elállták az útjukat és félig tréfásan, félig fenyegetően közeledtek a nyugodtan
álldogáló csendőrökhöz. Szószólójuk, egy tagbaszakadt parasztlegény ment elől.
A csendőr megfelelő távolságig várta a merész legényt, majd a szíjon tartott,
egy mozdulattal felrántott puskatussal állon vágta. A legény azonnal elterült.
A többinek ettől a váratlan mozdulattól földbe gyökerezett a lába, majd az
ájult barát látványától észhez térve négyen ötfelé szaladtak. Azóta, ha
csendőrt láttak, vagy visszafordultak, vagy az utca másik oldalán próbáltak beleolvadni
a deszkakerítésbe.

 
Emberünk még mindig arcát tapogatva szorongott a várószobában. Két
hatalmas tapasztalat után egyáltalán nem akarta kipróbálni a harmadikat.
Bekopogott ismét, majd a fülét az ajtóra tapasztotta, nehogy egy szótagot is
kihagyjon az őrmester szabadjából. Azonban bármennyire fülelt, válasz nem volt.
Még egyszer kopogtatott és fülelt. Ekkor lépett be a két káplár. A hallgatózót
egyenesen a pofonok völgyébe taszították, mikor az magához tért a hátulról
jövő, váratlan atrocitásból, megmagyarázták neki, hogy nem illik hallgatódzni
egy magyar királyi csendőrőrs ajtaján. Itt már az emberünk teljesen elvesztette
a fonalat, bambán és zúgó fülekkel állt rendszabályozói előtt, akik
betuszkolták a szobába.

 
Az őrmester itt hosszú beszédben ecsetelte a közerkölcs sérelmére
elkövetett tettét, majd néhány útbaigazító pofon után a nyakába akasztottak egy
táblát, amin az állt: Ahol eszünk, ott nem vizelünk!, kötelezve szegény pórul
jártat, hogy naponta körbejárjon a táblával a nyakában fajtársai területén és
az  írástudatlanok kedvéért hangos szóval
is hirdesse tette méltatlanságát. Útravalót is kapott, amitől már félájultan
iszkolt el.

 
A Gál utca elején, a nagy gőzmalom előtt, mint mindig, sok ember gyűlt
össze. Ki búzát, ki kukoricát hozott őrölni, darálni. A nyakában táblával
ordibáló, sötétebb bőrű embertársuk az unottan tébláboló vagy beszélgetőknek
kellemes felüdülést jelentett, rohant mindenki az utcára, röhögni a pórul
jártan. Az az eligazítás fájdalmas voltának újabb változatait elkerülendő,
hajszálpontosan betartotta a csendőrök utasítást. Az elhanyagolt putrik
megelevenedtek, először kacagtak fajtársukon, de rögtön el is komolyodtak, mert
saját sorsuk vetületét látták a pórul járt óbégató példájában. Ugyanis nemrég
ugyanilyen eljárásban részesült vezetőjük is környékük rendezetlensége miatt.
Azóta a kunyhók elől eltűnt a gaz, a falakat fehérre meszelték, sőt, ki is
homokoztak ünnepi szokás szerint a megtisztított házaik előtt.

 
Egyszer a csendőrök döglött lovat találtak a Homoksoron. Nem akadt
gazdája, aki a Homokosdombon lévő dögkútba vigye. Ott mély, lezárható gödör
volt ásva, fedővel, amibe az elhullott jószágokat temették, mésszel betakarva.

Sebaj, gondolták a csendőrök. Összehívták a környék embereit. Senki sem akart a
gazdája lenni az elhullott jószágnak. Akkor kollektív büntetés
következett.    

 
Szabályos temetést szerveztek a döglött lónak. Egy szekérre felrakatták
a dögöt, előtte a férfiak mentek, a szekér után az asszonyok. Ők jajveszékelve
kellett sirassák az „elhunytat” a zenekar szomorú nótáinak ritmusára. Akit
otthon kaptak, azokat tanulságképpen mind beállították a temetési menetbe. Mire
minden kész volt, elindították a menetet. Körbe kellett járni azt a területet,
ahol laktak mindannyian, hogy tanulja meg mindenki, mi a rend és törvény. Csak
aztán kísérhették utolsó útjára a megboldogultat, ami ha tudta volna mekkora
végtisztességben lesz része, biztosan hamarabb szenderül jobb létre.

 
Háborús idők voltak. A második nagy világégés pusztított mindenfelé. De
Piskoltra is csak a besorozások, a harctéri hírek és az elesettek halálhírei
jutottak el. Aztán visszavonuló német katonák lepték el a falut. Esős időben
érkeztek. Teljesen ki voltak merülve. Csak aludni akartak. Nagyanyám mesélte,
hogy jó néhányan az udvarukba szállásolták el magukat. Annyira fáradtak,
álmosak voltak, hogy fejüket az alacsony ház eresze alá vetették valahogy, ami
alig takarta őket, deréktól lefelé verte őket az eső. De nem vettek tudomást
róla, ájultan aludtak. Mikor felébredtek, gatyájuk korcából marékszám seperték
le a tetveket, az emberek sajnálata mellett. Aztán tovább álltak, mert az
oroszok már vészesen közeledtek.

 
Velük együtt eltűntek a kakastollasok is, csak az emlékük maradt. Az új
adminisztráció új embereket hozott. Megváltozott a szemlélet. A pórul jártak
meg új erőre kapva költötték, hogy:


„Kokastallú nem bokréta,
bolond ember, aki hordja”.