Hinni biztatott az enyhe délután.
Álmos fák alatt halk, fürge fények
kergetőztek szertelen, de már csupán
színlelték hevét a nyár tűzének.

Elgurult diók hevertek szerteszét,
egy fáradt gereblye dőlt a falnak.
Macska leste roskadt bokrok lágy
neszét,
bágyadt szirmok földre hullva haltak.

Vállas szél hozott birsalma illatot,
színevesztett párna hunyt egy széken.
Csengőt és zsinórt hűvösség ringatott;
mindaz, mi állt, körbe fordult éppen.

Öblös hordóban kotyogva forrt a bor,
zsákok óvtak számos könnyű rongyot.
Polc alá szorult egy félretolt
szatyor;
pince-csendben félhomály borongott.

Fent a ház előtt az ember felsepert,
hogy bealkonyult, nem szegte kedvét.
Lámpa gyúlt, szikár árnyakkal telt a
kert,
s felmordult az ősz: a látszat-nemlét.