„Ma,
amikor kálváriát jár az emlékezet, s a múltjukat vesztő generációk
kétségbeesetten kreálnak jövőkép pótlékokat maguknak, s szabad akaratukban ott
fészkel a végzet, most volna ideje véget vetni a hazudozásnak, amely
felelőtlenül kényelmessé tette körülöttünk az életet.”
(Ismeretlen szerző)
Elhagyott emberi színhelyek: falvak,
üdülők, üzemek, műhelyek bányák, kórházak, szanatóriumok, járművek, omladozó
élet-díszletek a nagy kivonulások után. Mert nemcsak a halál szorgoskodik, hanem
közeli rokonai is, az üres kezű feledés, és a lyukas vödrű emlékezet is. Nem
adódnak át az értékek, s minden régi jóság a közeli évtizedekből retróvá
züllött, s jó esetben elnéző mosolyt fakaszt az újabb nemzedékből. De mi,
vénülő mohikánok még tudjuk, hogy múlt nélkül nincs jövendő, csak elporló
jelen, hogy az egyetlen reális cél nem lehet más, mint valamilyen nyomot
hagyni. Hisz mi marad egy korábban született nemzedékből? Csak zöld moha, tégla
málladék, rozsdálló, partra verődött hajóroncs az elvadult erdei folyam
karjaiban. Ezek nem impozáns történelmi emlékek: kastélyok várromok, templomok,
búcsújáró kegyhelyek, hanem a velünk züllő idő gyászos mementói, fejvesztve
hátrahagyott emberi tartalékok, életek, munkák, energiák sötétlő emlékművei.
Nálunk és szerte a világon mindenütt. Világnagy elhagyatottság Skóciától
Grúziáig, az USA-tól az Amazonas dzsungeléig, Oroszország végtelen
rengetegeiben rejtőző erőművekig, kísértetvillákig, sivatagi mozdonytemetőig… Az
idei, aszállyal vert nyár is kiadta holtjait a vizek alól, hogy egy röpke
pillanatra felidéződjön a tegnap. S mert ismét esni kezdett, víz alatti
magányukba merülnek újra el a régi kövek, spanyol Stonehengek, római épületek,
templomok, falvak, hajóroncsok. Az ottfelejtett, szükségtelenné, érdektelenné
vált nagyságos emberi „rend”. A laktanyák, gyárak, várak, közintézmények ordító
magánya, s a kósza IDŐ gunyoros mosolya e horrorisztikus távlatok ormán.
Jelenünk valahol az elhagyatottság magasiskolája, településeken kívül és belül
csak nő a belső száműzetés. Üres házak, csöndben, nyom nélkül elköltözött
lakók, az önző gazdasági érdekek üldözöttjei, belső menekültek, akik
megpróbáltak gyökeret verni, valahogy élni, de nem engedték őket az életidegen
vállalkozások haszonelvű tulajdonosai, akik számára a munka fokozatosan
elvesztette értékteremtő, megtartó erejét, s a lehetőségeivel kérkedő újmódi
egoizmus jelképévé vált. A tulajdonosok szinte már misztikus magasságokba
emelkedtek a máról holnapra élő bérrabszolgák felett.
A folyamat 1990-től indult, s azóta is
fokozatosan gyorsul, míg eljutott a jelen állapotig, amelynek jelei szemmel
láthatóak környezetünkben, ha nyitott szemmel járunk. Az ún. „rendszerváltást”
levezénylő politikai és gazdasági elitnek nem állt érdekében megtartani a
meglévő, közösségi értéket teremtő ipari és mezőgazdasági struktúrát.
Könnyebbnek tűnt kiárusítani azt az emberek feje felett, mintsem átalakítani a
korszellemnek megfelelően, de megtartva annak kollektív jellegét. Nem véletlen
napjainkban az a szinte már kritikátlan, elképesztő méretű nosztalgia, amely
jelen van az élet minden területén, s a közösségi portálokon mindig hálás téma
közzétenni az elmúlt, de meg nem haladott évtizedek lépten nyomon felbukkanó
relikviáit.
A
„rendszerváltó” elit hozzásimult ahhoz a nyugathoz, amelyen akkor még nem
látszottak látványosan az elinduló belső hanyatlás jelei, amelyek napjainkban
már olyan jól megfigyelhetőek. Erre nézve elég, ha csak az akut migráns
válságra, az ukrajnai helyzetből fakadó gazdasági gondokra adott téves
válaszokra és a tobzódó gender őrületre gondolunk. Ezt, a régebben műveltnek
tartott nyugatot jelenpillanatban az önfeladásból következő identitás válság és
a keresztény gyökerek feltépése szédítő sebességgel sodorja a szakadék széle
felé.
Több,
mint három évtized távlatából már van bizonyos rálátása az embernek erre a jól
átgondolt, előkészített és szisztematikusan végigvitt folyamatra, a
létbizonytalanság és a bérrabszolgaság kialakítására kicsiny hazánkban,
szabadságnak maszkírozva a szolgaságot. A politika jelenpillanatban el van
telve magától, harsog a sikerpropaganda, s a teljes foglalkoztatottság
illúziója hatja át a retorikáját. Az
úgynevezett teljes foglalkoztatottság manapság csak elvétve teremt közösségi
értékeket, hoz létre valódi közszükségleti cikkeket, leginkább újabb és újabb
gépjárműveket, házakat, szolgáltatásokat. Közben csöndben kimúlt az Ikarus, a
Csepel-művek, a győri Rába, megszűnt a hazai, egyébként világszínvonalú, mozdonygyártás
(V42, V43, V63), bezártak a bányák, elszállt a múltba a MALÉV is szigorú állami
felügyelet mellett, s végül, hogy sor teljes legyen az alap, az egykor méltán
híres magyar mezőgazdaság ásatott el, magánkézben csak árnyéka önmagának.
Mennyi elvesztegetett érték, fizikai, szellemi potenciál! A hazai termelő
egységek, gazdálkodók ellehetetlenítése adókkal, bürokráciával. Érzésem szerint
ez is eredményezte a jelenlegi drágaságot. Mindent nem lehet a háborúra fogni,
s az idegen érdekeket szolgáló politika ismét hozta a csökött formáját. A
felelősök jó szokás szerint nem találtatnak, vagy ha vannak, nem neveztetnek
meg. Akárhonnan vizsgáljuk meg a dolgot, a politika és hozzá szorosan
kapcsolódó hivatalos média feladata és felelőssége minduntalan tetten érhető. Valahogyan
fogyaszthatóvá kellett tenni a sok gondosan megtervezett hazugsággombócot, hogy
lenyomódjon a torkokon. A milliós havi fizetésű vezetőké természetesen a
felelősség java, nem a csóró rabszolgáké, vagy a megfelelő komfortfokozat
(autó, védett magánszféra) mellett négyévente szavazni járó tisztes
állampolgároké. Ugyan még nincsenek migráns tömegek az utcákon, de veszteni
valója mindenkinek van, s előre is sokféleképpen lehet menni…
Ez a váltás a többségnek nem tett jót. Megszűnt a
kiszámíthatóság biztonsága, a stabilitás, eltűntek az igazodási pontok, s csak
az állandósult bizonytalanság bizonyossága kísérte és kíséri ma is a
mindennapok küzdelmeit, mint egy baljós árnyék. Munkanélküliség, talaj és
önazonosság vesztés, reménytelen nosztalgia, s a múlt lassan végképp
eltöröltetik. Kezdetét vette az elhagyatottság kora. Az üzemek, bányák, s a
hozzájuk kapcsolódó infrastruktúra, üdülők, kórházak, szanatóriumok, falvak
csöndes lepusztulása, a városi felderítők (urbexesek), az enyészet tényfeltáró
kalandorainak a kora, akik eljutnak mindenhová, hogy szembesítsenek bennünket
az elmúlt évtizedekkel és még sok minden mással, mert valakik valamiért mindent hátrahagytak. Barátainkat nem
zavarják a nagy vizek, mélység és magasság nem akadály a számukra, nagy, régi
elszántság, és az ősi kíváncsiság hajtja őket, mint az egykori kalandorokat, de
azoknak a kapzsisága nélkül. Modernkori felfedezők, akik rászánják az időt és
az energiát, hogy elmondjanak néhány mesét a tegnapjainkról. Igyekeznek mindent
megtudni a helyekről, ahová elvetődnek, hogy legyen viszonyítási alap múlt és a
jelen között. Az ő dolguk a feltárás és
bemutatás. Filmjeiket figyelmesen nézve előbb utóbb észrevehető, hogy az
általuk felkeresett helyek és épületek zöme az 1990-es évek elejétől vált
fokozatosan gazdátlanná, használhatatlanná. A leletmentés és a helyre állítás a
nagyobb közösség feladata lenne, már ha fontosak vagyunk a magunk számára, legalább
addig, amíg a névtelen ködlovagokat, a felelősöket, s bizonyos nemzetellenes
bűncselekmények (Lipót bezárása) elkövetőit utol nem éri a jogos büntetés.
Ennyit
bevezetésként. Most ejtsünk néhány szót „rendszerváltást” majdnem túlélt
OPNI-ról, természetesen a teljesség igénye nélkül. Hogyan vált egy 139 éves,
közfeladatokat professzionálisan ellátó, háborúkat, ötvenes éveket túlélő,
világhírű egészségügyi intézmény napjainkra az enyészet martalékává. Olvasva az
intézmény történetét, a szokott óvatossággal megfogalmazott véleményeket, a
laikus számára is tetten érhető a politikai barbarizmus, s a mindent gazdasági
alapokra helyező liberális mentalitás, mely ezúttal is idegen, háttérhatalmi
érdekeket tartott szem előtt. Lipót
története Trianon kicsiben, egy
összetartozó, működő egész feldarabolása történt meg 2007-ben, a Nyugat
közvetett közreműködésével. Sorsok
futottak vakvágányra, életek mentek tönkre, hatalmas szellemi és fizikai
energiák szórattak halált megvető közönnyel a szélbe. Ennek a felelősei közül
még jó néhányan ma is itt töltik az időt büntetlenül.
„Az átalakítás során az OPNI eredeti 849 ágyából kb. 300 került
átadásra, a tündérhegyi 50 ágy megmaradt eredeti helyén, a többi pedig (kb. 500
ágy) megszűnt. A pontos számok ma sem ismertek, ezért legegyszerűbb, ha azt
mondjuk, hogy több száz pszichiátriai betegeket ellátó ágy szűnt meg, és, hogy
majdnem kétszer annyi ágy szűnt meg, mint amennyi átadásra került más intézményeknek”. Majd másutt: „…a megszüntetés feltételeként
felsorolt törvényi kritériumok egyike sem állt fenn az OPNI esetében. […] az
egészségügyi miniszter […] a médianyilatkozatok egyikében sem jelöli meg a
fekvőbeteg ellátás megszüntetésének indokát.” S ugyanebből az
előadásból: „A minisztérium az egyértelműen legdrágább
megoldást választotta: különböző intézményeket kell(ett volna) átalakítani,
felújítani, pszichiátriai betegek fogadására alkalmassá tenni annyi pénzből,
amennyiből az OPNI épületének rekonstrukciója is bőven finanszírozható lett
volna.”
A bezárás elhibázottságát egy 2012-es Állami
Számvevőszék-jelentés is megerősítette: eszerint többe kerül és kevésbé
hatékony a pszichiátriai betegellátás az OPNI bezárása óta. „Nem érte el a célját az ágazat 2007-es átalakítása, a
pszichiátriai ellátás nem lett sem költséghatékonyabb, sem magasabb színvonalú” – jelentette
be az ellenőrzés vezetője, Böröcz Imre, aki szerint az Országos Pszichiátriai
és Neurológiai Intézet bezárása megfelelő szakmai előkészítés nélkül történt,
és rossz döntésnek bizonyult mind az intézményrendszer egésze, mind az
ápoltak szempontjából.
Ami történt, megtörtént: az OPNI majd' egy évtizede
zárva van, sorsa máig megoldatlan. „(1)
Tehát
a döntés elhibázott volt, s azóta a romlás megállíthatatlannak látszik.
Értékeink mennek veszendőbe csöndben, halkan. Csöndes asszisztencia van, mint
legtöbbször, ma már nincsenek tiltakozó tüntetések sem, másodrendű
megmozdulásokkal töltik a népek a szabad idejüket mostanság. Van egy olyan
érzésem, hogy ezt az elhibázott döntést mindenáron
meg akarta hozni az akkori politikai vezetés. Nem észből, hanem erőből, hatalmi
pozíció birtokában. Megkockáztatom, hogy annak idején tudatos döntés született
részükről. A rombolás volt a cél. Ugyanis tudható volt, hogy azt a központi
szerepet, amelyet az OPNI betöltött, nem lehet szétosztani az egészségügy
akkori keretrendszerén belül, amint ez a fenti idézetből világosan kiderül.
Akkoriban, - s ez a tendencia mind a mai napig tart – gazdasági, gazdaságossági
alapokra próbálták helyezni mindazon dolgokat, amelyek ezt természetüknél, s
céljaiknál fogva nem bírják el. Sem az egészség, sem a kultúra, sem az emberek.
Lipót
még áll, omlottan, bomlottan ugyan, de még áll. Közben, a szálló időben
kormányok jöttek mentek, de semmi érdemi nem történt 2020-ig. Ekkora a kormány
végre elhatározta, hogy felújítja az ingatlant, kiemelt állami beruházásként
nemzetközi benn- lakásos, magán középiskolát hoznak majd létre a tervek
szerint, egy olyan épületegyüttesben, mely deklaráltan egészségügyi céllal
emeltetett 1868-ban, I. Ferenc József rendeletére. Magániskolát állami beruházásból,
s nem egy gyógyászati komplexumot azon emberek részére, akiket beteggé tett ez
a kor. Egy hajó végleg elment, és Lipót a
mai napig nyílt, tátongó seb a magyar egészségügy testén, amelyet már nem lehet
begyógyítani. De legalább az épület megmenekülhet. Addig is, míg erre
ténylegesen sor kerül, érdemes megnézni a városi felderítők 2015-ös videóit a
youtube-on, különös tekintettel Hajner (Urbex) Gyula vonatkozó filmjeire, vagy
Hernád Géza: Búcsú Lipóttól c nagydíjas fotókiállítását, valahol, ahol még
látható… A felderítőké az érdem, hogy ébren tartották az emlékezetet, vagyis
tették a dolgukat, vállalkoztak, s vállalkoznak ma is az utazásra a múlt romjai
között egy lehetséges jövőért.
- Máté Enikő: Sárga
ház blues: Lipótmező története. Pest-Buda internetes folyóirat, 2016.
március 18.-i szám.