Nem tagadom,
sőt egyenesen félve kérdezem, tartva a választól: tudjuk-e, micsoda kincs a
magyar kultúra? Van napja ennek is persze, január 22-e. 1823-ban e napon
született meg Kölcsey költeménye, nemzeti Himnuszunk.

Ilyenkor elgondolkodik az ember, legalábbis a magamfajta
töprengő lélek, akinek untig elege volt a marxizmusból, a „múltat végképp
elfeledni” illúziójából, hogy milyen is a magyar valójában? E kérdésre persze
már rengetegen feleltek. Itt van előttem Noszlopi László kitűnő könyve, a Világnézetek lélektana (1937). Mesteri feleleteket
adott reá.

Szerinte a magyar józan,
racionalista, empirikus, ismeretelméleti hajlamú, azaz nem a filozófia
művelésére hivatott, ámde mégsem szenved eszmehiányban. Ugyanakkor depresszív
természetű, szemlélődő jellegű, gyakorta túlzóan idealista a külföldi szemében,
mégsem mondhatjuk, hogy a kudarcainkat ellensúlyozni látszó úrhatnámság valódi
énünk: „Közönyünk, nemtörődömségünk és megalkuvásunk csak elfajulása a magyar
türelmességnek.”

A magyar természet, teszi hozzá Noszlopi, integratív jellegre
vall: „Kedélyvilágunk és
gondolkodásunk Észak és Dél, továbbá Kelet és Nyugat között áll. A nyugati,
latin gondolkodásforma főleg jogászi gondolkodásunkra hatott. Fantáziánk
sohasem szertelen; színes és bőséges, szemléletes és eleven, de nem sejtelmes
és nem misztikus. Végeredményben több benne a megfigyelés, mint a képzelődés.
Mint Madách Ádámját a testiség – ha képzelete magasabb körökbe vonja –, úgy
kényszeríti a magyar fantáziát is a józan ész „a tiprott anyaghoz”. Kedélye
derűs, de higgadt, érzékeny, de nem érzelgős.”

Mindebből következően a magyar
viszonya a valláshoz is sajátságos. Nem alkot dogmákat, filozófiai
rendszereket, hanem tanításait gyakorlati síkokon éli meg, így kapaszkodik a
természetfölöttibe, a transzcendensbe. Ezért, hogy „a kereszténység a magyarság
számára mindig kiváló lelki fajnemesítő erő volt, és árpád-házi királyainktól
Pázmány Péteren át mindmáig fajunk legértékesebb, legszerencsésebb lelki
proporciójú példányait nevelte ki”.

Mindezen karaktervonások Kölcsey
Himnuszában is ott vannak. E lelki-szellemi tulajdonságokat műveli a magyar,
vagyis teszi kultúrává, mindennapos tájékozódásai szerves részeivé. Legalábbis
az igazi magyar, tehetnők hozzá.

Igen, az igazi. Merthogy most, a Magyar Kultúra Napja előtti
napon jelent meg a Magyar Nemzetben egy
publicisztika (Ugró Miklós: Veszélyes
hivatás), ami mindenről szól, csak nem a magyar kultúra megbecsüléséről.
Rövid leszek. Elkövetője szerint az olyan, a második világháború után kivégzett
magyar újságírók, mint Görgey
Vince, Hubay Kálmán, Kassai-Schallmayer Ferenc, Kolosváry-Borcsa Mihály és Rajniss Ferenc, szánalmas senkik voltak, akár
csak a kivégzés helyett életfogytiglant kapott Dövényi Nagy Lajos: „Kétségtelen, hogy a fent nevezett szerzők az
újságírás legaljasabb, legvisszataszítóbb válfaját művelték.”

Megdermed az ember. Mintha a néhai Szabad Népet olvasnánk. Tudja-e ez a jóember, kikről
beszél egyáltalán? De jó, ne legyünk elfogultak. Tegyük fel, nem azonosul
valaki a felsoroltak világnézetével. Ámde, legalábbis, ha objektív szeretne
lenni, el kell akkor is ismernie, hogy a nevezettek bizony tudtak írni,
szerkeszteni, éspedig profi módon, ráadásul még becsületükön sem esett folt.

Egyetlen magyar szépíró barátom
mondta nekem nemrég, hogy a jobbközép sajtója úgyszólván mást sem tesz, mint
folyton baloldaliaknak csinál reklámot. Nem sorolom most a szóban forgó
lapokat, de ha már az egykor jobb sorsra hivatott Magyar Nemzetnél tartunk,
csak egy példa arra a fentieken túl, hogy ez mennyire így van. Ismét Ugró
elmefuttatásából idézek:

„1920. február 17-én Somogyi
Bélát, a Népszava felelős szerkesztőjét, valamint az őt kísérő Bacsó Bélát, aki
alig néhány napja dolgozott a lapnál, fehér tiszti különítményesek az utcáról
elhurcolták, kegyetlenül megkínozták, majd meggyilkolták. Somogyi bátor
cikkekben leplezte le a fehérterror bűneit, ezért haragudtak meg rá a
különítményesek, de a kezdő Bacsónak csak az volt a bűne, hogy Somogyival
sétált.”

Gyönyörű! Egy önmagát nemzetinek,
kereszténynek, konzervatívnak, polgárinak meg miegymásnak nevező napilap
vérbeli nemzeti újságírókat szapul, mocskol (ilyetén kommunisták általi
kivégzésüket is nyilván helyesli), de holmi kommunista zugfirkászok
„teljesítménye” előtt ellenben mélyen meghajol?

Van egy sír a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, amit soha nem
mulasztok el megtekinteni. Feliratát idézem: „Küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon.” Nem
fogják talán elhinni, kinek a sírján szerepel. Nos, elárulom: Pethő Sándorén. A Magyar Nemzet napilap alapítójáén…

Illetve eszembe jut még, igen,
most, a nagybetűs Magyar Kultúra Napja alkalmából, egy mondat. „Hazudni sohasem
szabad!” Ezt pedig Deák Ferenc mondta valaha újságíróknak, akik arról
faggatták, egy mondatban mit tanácsolna nekik leginkább. Mindenesetre addig is,
amíg ezt megfogadják (persze ha egyáltalán képesek erre), marad mindnyájunk
feladata a címbeli kérdés megválaszolása.