Újabb hetek telnek el. Többször találkozunk eldugott helyeken, de mindketten érezzük: ez az állapot, ez a bujkálás nem illik hozzánk, ez az állapot nem tartható fenn. Viszont minél nagyobb fájdalmat okozunk Laurának, annál inkább erősödik közöttünk egy cinkos kötelék, de annál inkább sajnálom Laurát, aki tisztában volt azzal, hogy mi zajlik körülötte. Szörnyű lelkiismeret-furdalást éreztünk, én mindenesetre. Elzával és Laurával mégis valamiféle tehetetlen belenyugvással éltünk napjaink. Egy idő után a külvilág számára is világossá vált Elzával szövődő románcom.

Volt, aki így jellemezte Elzát: mindig nyitva tart egy kiskaput, amin elmenekülhet, így soha nem lesz a tied. Amikor az ember azt hinné, hogy most „becserkészte", akkor már egy lépéssel előrébb jár. Vagy például, ezt mondta róla az egyik barátom: „Egy ilyen nőbe soha ne gabalyodj bele, mert nem enged el addig, amíg lenem rágja rólad az utolsó húst is, utána meg félredob!". Bizonyára igazuk van. A nőügyeimben soha nem érdekelt mások véleménye, szerettem magam felfedezni a nőt, így most is úgy tettem.

Őrültek voltunk mindketten. Vagy mindhárman? Elza és én azért, hogy hagytuk magunkon eluralkodni az érzést, Laura azért, hogy mindezt tűrte, s nem tett semmit ellene. Előbb vagy utóbb valamelyikünknek színt kellett vallania, és éreztem, hogy ez a feladat rám vár. Hiszem ki másra?

Az a folytonos önmarcangolás, ami lezajlott bennem, hogy hű legyek Laurához állandó feszültségben tartott. Mennyire szerettem volna nem én lenni, valahogy megszabadulni a tehertől! Elzának képtelen voltam ellenállni, Laurától meg elszakadni.

Mikor egyszer Elza magához hívott és előttem vetkőzött, majd amikor törölközőbe csavarva nedvesen kijött a fürdőszobából, észrevette, hogy a tárcámban keresek valamit, s meglátta Laura képét. Elkérte tőlem, egy vázához támasztotta, majd lábujjhegyre ágaskodva megcsókolt. Mielőtt végképp elszaladtam volna, karjával átölelt, lecsúszott róla a törölköző, és nedves mellei előttem táncoltak kielégülésre várva. Éreztem, hogy hasztalan minden ellenállás. Volt ebben valami perverz, valami szégyellni való, mert úgy szeretkeztünk, hogy Laura nézett minket, igaz, csak fényképről. Bevillant az agyamba három jelenet: én, Laurával az ágyban, majd én és Elza, majd mindhárman együtt. De nem engedtem további szabad folyást gondolataimnak.

Kicsit előreszaladva a történetben megjegyzem, hogy együttlétünk pár hónapja alatt csak három esetben szeretkeztem Elzával, nem többet.

Győztes pillantását máig látom, mikor rám nézett.

Időközben ránk esteledett. A nyitott teraszajtón beeső sárgás, utcai fényt ritmikusan megtörte az udvaron álló nyárfa lombozata, ahogy mozgatta a nyári szellő; ilyenkor a szobában minden rezgő árnyékot vetett. Egymás mellett feküdtünk percekig, elnyújtózva. Meztelen, mozdulatlan testünk olyan volt a félhomályban, mintha márványból lennénk formázva.

Ezeket az emlékezetes órákat dédelgetve őrzöm majd magamban.

Nem tehettem hát semmit, már szétáradt bennem az érzés, egy lávafolyam biztonságával, ami visszafordíthatatlan, és abban a pillanatban olyan ember voltam, aki háttérbe szorított minden korábbi szenvedést és aggályt, aki eloszlatott magában minden kételyt; úgy oszlott el bennem minden ellenállás, ahogy a meggyötört rab ellenállása törik meg a hosszantartó vallatás végén. A sötétben Elza a vállgödrömbe helyezte fejét, egyik kezével és lábával átfonta magát rajtam.

A hosszú idő alatt felgyülemlett vágy kielégítése után legbelül megkönnyebbülést éreztem. Most már tudtam, mit akarok: Elzával szeretnék élni. Ez a felismerés átmenetileg megnyugvással töltött el. De csak átmenetileg.

Láttam, hogy szólásra nyitja száját:

- Talán ezen a ponton kellene megállnunk... - de elharapta mondata végét, mintha maga is bizonytalanná válna, aztán hozzátette: - Nem tudom, hogy valójában el akarlak-e szakítani tőle?

Éreztem, hogy Elza menekülni kezd tőlem, de tudtam, hogy ezt nem engedhetem meg. Ellentámadásba kezdtem, és felsorakoztattam az érveket viszonyunk mellett. Úgy tűnt, sikerült Elza kibillent egyensúlyát nekem tetsző mederbe terelnem. Bocsánatkérően tekintett rám, s éreztem, hogy csatát nyertem, de tudtam, hogy háborút még nem. Később, magamnak sem akartam elismerni, de mégis csalódottságot éreztem felvetése miatt. Valójában bántott.

Megfürödtem, felöltöztem majd visszamentem hozzá.

Elza egészen az ágy szélén feküdt háttal nekem - még nem aludt el teljesen; meztelenségében volt valami gyermeki, vagy talán inkább kiszolgáltatottság, talán a testhelyzet miatt, vagy csak egyszerűen azért, mert ruha nélkül volt. Úgy feküdt ott, kissé kicsavarva, mint Rodin Danaidája: lábait felhúzta, jobb kezét a feje alá tette, miközben hátra nézett, haja lelógott az ágy szélén. Gerincoszlopa lágyan követte a felvett pózt és a csodálatos nyakban végződött.

Odamentem, megcsókoltam, ahol a haj kezdődik a nyakon. Megborzongott, s megkérdezte:

„Indulsz?". Mivel igent mormoltam megkért, mielőtt elmegyek, takarjam be.

Hazafelé először egy taxit fogtam, de tovább küldtem mégis, helyette inkább gyalog mentem; időt akartam nyerni. Szemerkélni kezdett az eső, jóleső érzés volt megázni egy kicsit. Út közben betértem egy kávézóba. Kevés vendég volt, felültem a bárszékre. A pultnál a lány nagyon kedves volt, szóba is elegyedett volna velem, de nem volt kedvem beszélgetni. Örültem, hogy nem veszi ezt zokon. Általában nem vagyok jó beszélgető partner, hacsak nem olyan a másik, vagy a társaság, hogy magával sodor, és ez a pillanat most nagyon nem volt alkalmas erre. Megittam hát a kávémat, és elindultam újból haza.

Önkéntelenül kerülőutakon mentem, nem törődtem azzal, hogy még mindig szemerkél az eső. Ismeretlen utcákon jártam. Mellékutcák voltak ezek, girbegurbák, omladozó házfalakkal, bontás alatt lévő házakkal, nyirkos, sötét lépcsőházaikkal és fekete ablakaikkal, kukásedé­nyekkel, mellészórt szeméttel. Egy helyen, az úttest közepén széttört borosüveg, tartalma kifolyt, szétterülve foltot hagyott az aszfalton. Valahol szólt a televízió, máshol valakik üvöltöztek egymással. Egy férfi fehér trikóban levitte a szemetet. Rám nézett, nem ismer-e, majd az üres edénnyel visszaballagott a házba. Elképzeltem ezeknek az utcáknak a lakóit: pont olyanok, mint ahol élnek, öregek, csúnyák, büdösek. Így haladtam előre, és féltem attól, hogy kiérek a fényre, s hallatszik a villamos zaja, mert akkor közel leszek már a lakásunkhoz.

Igazolást kerestem magamnak, de agyam hátterébe zsúfoltam minden érvemet, megtartva vésztartaléknak, végső indoknak arra az esetre, ha nem találom meg az igazi választ. Végiggondoltam személyes sorsomat, aztán Laurával töltött időt, majd azokat, amelyeket Elzával töltöttem együtt, s azt a hónapot, amikor gondolataim megállás nélkül Elza körül forogtak.

Be kellett ismernem magamnak, hogy mindkettőjüket szeretem. Laurát nem hagynám el soha, de Elzát sem veszíteném el. Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy először feltegyem magamnak a kérdést: lehet-e egyszerre szeretni két nőt? Ebben a pillanatban úgy válaszoltam, hogy igen.

De a helyzet így tarthatatlan, ezzel tisztában voltam. Beszélni fogok Laurával - persze nem ma, erre ma képtelen lennék - mindent bevallok majd, és hinni akartam abban is, hogy mindent megért. Hiszen ő figyelmeztetett, valószínűleg fel is van készülve, hogy egyszer bekövetkezik. De hogy mi módon teszem a vallomást meg, akkor még fogalmam sem volt.

Ahogy hazaértem úgy éreztem, hogy a szívem kiugrik a helyéből, tétova mozdulatokat tettem, viselkedésem minden bizonnyal nem volt a megszokott. Ahogy a zár kattant az ajtóban, úgy éreztem, hogy sokkal hangosabb, mint rendesen, most bezzeg nem találok be elsőre a kulcslyukba, biztosan felébreszti Laurát, mert biztosan itthon van már. Minden aprócska neszt, amit korábban észre sem vettem, most fokozottan éltem át. Ki voltak élezve érzékeim: cipőm dörzspapír volt, a zár nyelve, mint fegyver závárjának csattanása. Minden nem várt zörej baljóslatú ómen volt számomra.

De a sors, pontosabban Laura segített rajtam. Észrevette a változást, ami lezajlott bennem, azt, hogy furcsa mód feszengek, az árulkodó jelek az arcomra voltak írva. Mégsem szólt semmit. Attól a naptól kezdve még jobban szenvedhetett. Minden kísérletem, hogy Laura fájdalmát csökkentsem kudarcba fulladt.

Az elején működött mindhármunkban valamiféle tehetetlenségi nyomaték, amely fenntartotta kapcsolatunkat, ami érthetetlen volt mindannyiunk számára. Aztán felmerült a vágy a változtatásra, előre kellett mennie a dolgoknak; valakinek lendítenie kellett egyet a keréken.

Pár hétre rá Laura bejelentette, hogy vidéki társulathoz szerződik.

Értettem mindent.

Szomorú voltam Laura miatt, de gondolataim mégis Elza körül forogtak. Szerettem volna megadni neki azt, amit csak éntőlem kaphat meg: a nyugalmat, a békességet, az állandóságot. Többször mondtam neki, hagy zárja le előző életét, állapodjon meg. Elhittem, hogy erre képes vagyok, leszek. És minél jobban hittem benne, annál inkább növekedett bennem valami féltékenység. Mintha az időm fogyna, s hogyha dolgom végezetlenül fejezem be elhatározásomat, törvényszerűen máshoz sodródik. Ezt nem engedhettem meg! Kicsikartam találkozókat valami ürügy kapcsán, hogy ne lepleződjek le, vagy fontos megbeszéléseket mondtam le azért, hogy vele lehessek, ha kérte. Talán egyetlen momentum tartott még a valóság talaján, hogy mindennel tisztában voltam, de nem akartam tenni ellene semmit.

Azt mondják, hogy a szerelem vakká tesz. Én ezt soha nem ismertem be magamnak. Mindig ódzkodtam az olyan szituációktól, hogy ki legyek szolgáltatva valakinek. Hittem abban, hogy ez most sincs másképp, s én irányítom az eseményeket.

Kiszállunk a taxiból, pár métert kell csak megtennünk. Elza mellettem lépdel. Lenge, fehér, nyári ruha, fején divatos, alkalomhoz illő szalmakalap, kezében vadvirágokból készített piciny csokor - szereti az ilyet. Szembetűnő bőrének barnasága; csinos, mint mindig. Fiatal, eleven, jókedvű.

Találunk egy árnyékosabb asztalt egy drágának mondható presszó teraszán. Leveszi kalapját, igazítja haját. Koktélt rendel, a szokásosat, tetszik neki, hogy bámulják a férfiak, de még a nők is rajta felejtik a szemüket. Kiélvezi a szituáció minden pillanatát.

Szemmel láthatólag ismeri a felszolgálót, amaz diszkrét, nem árulja magát el túlságosan. A rám való tekintettel? Nem tudom.

A levegő fülledt, tikkasztó. Mindenki eső után áhítozik, odabent meg a légkondicionáló duruzsol, mi mégis kint ülünk az árnyékban, de mégis csak harminc fokban. Hosszú ideig ülünk egymással szemben, késsé feszélyezve, és közben arra gondolok, milyen ember az, aki csak saját énjének él! Ez a nő korlátozhatatlan, hogy is gondolhattam én, hogy megzabolá­zom! Az önámítás hibájába estem volna? Volt valami közös bennünk: a reménytelenség. Bennem az, hogy meg tudom változtatni, benne pedig az, hogy valaha is megváltozzon.

Miközben kortyolgatjuk italunkat, először érzem azt, hogy feladom a küzdelmet. Ennyi volt, erőm elfogyott. Milyen kár! Pedig mindent egyesít magában, amit fontosnak tartok, leszámítva az életvitelét.

Észreveszi levert arckifejezésemet. Megfogja a kezem, megszorítja, s azt mondja:

- Fel a fejjel szerelmem!

Nem nyugtatott meg. Olyanok voltak szavai, mintha egy Picasso képre tekintve megkérdezné valaki: „és ez drága?". Rosszul esett; ez utóbbi csak közönyös, de az előbbi talán már kegyetlen is.

Ritka alkalmakkor, amikor önvizsgálatot tartott, elárulta nekem, hogy elégedetlen életével, és van benne valami önpusztító hajlam, ami eltékozoltatja vele mindazt, amit az élettől ajándékba kapott: szépséget, műveltséget, anyagi jómódot. Azt, hogy élhet kedvteléseinek. Mikor könnyített a lelkén, akkor mindig magába zuhant, ilyenkor nagyon sérülékeny volt, elvesztette magabiztosságát. De ezek nála csak röpke órák voltak, nem úgy, mint Lauránál, akinél napokig is eltartott. Egy újabb összehasonlítás, tessék, pedig megígértem magamnak, hogy többet nem teszek ilyet; Laura számára ez biztos megalázó lenne.

Szeptember közepén, mikor az ég esőket könnyezik, s elveszíti már a nyár az erejét, de az ősz még nem lépett be az ajtón, magamban üldögéltem a teraszon. Egyik kéziratomat rendezgettem, gyomláltam az eltévedt sorokat, Laura odajött hozzám, és azt mondta: elmarad az esti előadás, készülök-e valahova este. Mivel nemleges választ adtam, megkért, vigyem el vacsorázni oda, ahova először vittem, mikor megismerkedtünk. Kissé furcsállottam kérését, mert nem hittem, hogy valaha is eszében járt az a kis vendéglő. Azóta sem voltunk ott. Eleget tettem kérésének, s meglepő módon mindketten nagyon jól éreztük magunkat. Felszabadultan beszélgettünk, minden zavar nélkül, nem úgy, mint annak idején, mikor az ember még attól ideges, vajon milyen kép alakul ki a másikban róla.

Aznap este, mikor nem számítottam rá - s valóban nem is számíthattam, mivel már egy hónapja nem szeretkeztünk egymással -, és letettem könyvemet, majd le akartam kapcsolni a lámpát, fölém hajolt. Az éjjeli lámpa sugarába állt, alakja testemre vetette árnyékát. Olyan halkan suttogott, hogy valójában csak szófoszlányokat értettem, de mintha egyik szerepéből, Eurüdikétől idézett volna. És mintha hangsúlyt akarna adni mondatainak, kibújt alsóneműjé­ből, aztán mellém siklott az ágyra. Hozzám tapadt, mintha teljesen a részemmé akarna válni, mint aki be akarná bizonyítani, hogy a férfi és a női test minden porcikájában egymásnak teremtődött. Teljes súlyával rám nehezedett, és szája a számra tapadt. Fuldokoltam. Szemei kifejezéstelenek voltak. Vagy átszellemültek? Abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hisz annyira hasonló a kettő.

Mindkét karomat hátra szorította az ágyra, tenyerét erőből a tenyerembe nyomta. Becsukott szemhéjamon éreztem nyelvét, aztán a fülemben, az arcomon, a nyakamon. Néha fájdalmat okozott, de nem volt időm ellenkezni, vagy nem is akartam; azt hittem összetör.

- Mit tud, amit én nem? - kérdezte indulatosan.

Tudtam, hogy Elzára gondol. Szóhoz sem tudtam jutni.

Az öröm pillanatai nem várattak magukra soká.

Egy teljesen más Laura volt. Talán most szabadult fel igazán először? Mintha bizonyítani akart volna valamit előttem vagy talán magának. Szomorú volt az arca, könnyeket láttam lefolyni, de elfordította fejét. Először láttam színpadon kívül sírni.

Ekkor jöttem rá: eddig mindig befelé sírt.

Most, hogy újraélem azt az éjszakát, megértettem, mi volt Laura célja.

Először azt gondoltam, még egy kísérletet tesz, hogy visszafordítson engem, talán választásra akart kényszeríteni. De a szerelem nem az ágyban dől el, ezt Laura is tudta, tudnia kellett, hisz annyit beszélgettünk korábban ezekről a dolgokról. Mivel másképp tett, ebből éreztem meg kétségbeesését.

Vagy talán azt akarta, hogy emlékezzek rá? Nem! Hiszen tudnia kellett azt is, hogy az emlékezés igazi tápláléka a fájdalom, s nem a testi boldogság. Éppen ezért fájdalmat kellett volna okoznia nekem: lelki fájdalmat. Ezt csak egyetlen egy dologgal érhette volna el, ha látom, hogy szenved, de mégsem ezt választotta, hanem a gyönyört.

Ekkor értettem meg, hogy el akar engedni.

Mi az, ami annyira vonz Elzához? A szépsége, vagy az, hogy soha nem fogom valójában megszerezni? Lám-lám, mégis csak a birtoklási vágy tört elő bennem? Ez tartja életben bennem a vágyat ilyen magas hőfokon? Mennyi kérdés! Az utolsó éjjelünkön - ekkor még nem tudtam, hogy az lesz -, mikor együtt voltunk annyira kiábrándult volt, életunt, hogy bevallotta, szerelmes belém. El akartam hinni, de nem sikerült. „Tönkreteszed azt, aki szeret!" - gondoltam. De nem ugyanezt teszem én is?

Másnap repülőre szállt. Csak egy pársoros üzenetet hagyott: egyedüllétre van szüksége, mert át kell gondolnia az életét; arra kért, legyek megértő, türelmes. Büszkeségből nem hívtam fel, nem kérdeztem, hova utazik. Tudtam, hogy soha többet nem látom.

Mi volt az, amit éreztem? Lelkem legmélyebb régióiból előtörő fájdalmat; a szomorúság és a csalódottság érzése keveredett bennem, pedig az elmúlt napokban már szoktattam magam a gondolathoz, készültem lelkileg ilyen vagy hasonló fordulatra, mégis mellbe vágott, és feltettem magamnak a kérdést: „Miért?". Én szeretem, ha egy nő mellettem romantikusnak, intelligensnek, nőiesnek érzi magát, akkor biztosan nem vágyik másvalakire. A nőben a Nőt keresem, s remélem, hogy a nő bennem meg a Férfit! Nem foglalkozom az emancipációval sem, mert szerintem nem létezik; nem hiányzott, s nem is volt rá szüksége mellettem egyetlen nőnek sem, soha. Akkor hol volt a hiba? Talán Elza nem adott elég időt nekem, vagy inkább nem adott elég időt magunknak, vagy egyszerűen csak tényleg olyan volt, mint amilyennek mondták. Mivel nem akartam Elza alakját kettéhasítani jóra és rosszra - véleményem szerint ilyen élesen nem is lehet -, ezért más mentségeket kerestem. Klasszikus ismereteimből előbányászva eszembe jut a Végzet, aki már a születésekor megszabja minden ember sorsát - kezdtem hinni ebben, s Elzának is valami előre el volt rendelve: az, hogy ne találja meg a helyét. Szakadék választja el a férfiaktól; megkockáztatom: a valódi élettől. Egyéniségének titkos (vagy inkább félelmetes) vonásai csak körvonalazódni látszanak előttem. Utólag úgy vélem, hogy sikerült nagyon közel kerülnöm Elzához, de mindezek ellenére mindig az a titokzatos nő marad számomra, aki odaadja magát a férfinak, de mégsem ad semmit.

A szerelmesek soha sem egyformán szeretik egymást. Így van ez mindhármunk esetében is. Megfogalmazódik bennem még egy gondolat: megfojtottam volna Elza szerelmét a szerelmemmel? Nem tudom. Talán ez magyarázat lehet a menekülésére, illetve korábbi meneküléseire. Jobban szerették, mint kellett volna? Mert akkor ez lenne a szerelem tragédiája!

Hazamentem, kiültem a teraszra, kibontottam egy fehérboros palackot, és a jövőmről elmélkedtem. Lábamat feltettem a korlátra, s kezemben egy pohár borral néztem az eget, majd a nap felé tartottam. Aranysárga színek. Csillogás.

Eszembe jutott Gauguin képe az aranyszínű nőkkel, aztán Chagall képén a lila nő rózsákkal; az én képemen milyen lenne Elza? És mi lenne a címe? Talán a Szőke lány fehérben, búzavirággal?

Megfelelő bort, a megfelelő alkalomhoz - gondoltam.

Csak mindig a kellő hőfokon!

Belefáradtam az egyhangúságba. Testem sem követelődzik úgy, mint korábban, leveti a vágy terhét, mint öregember a régi ruháit. A lét irreális állapota ez, mégis beletörődéssel viselem.

Fél évvel később, hogy Laura elköltözött, levél érkezett tőle. Azt írta, utazzam le hozzá vidékre, megszerette azt a várost. Mióta egymagam élek, először éreztem magam elevenebbnek. Laura nagylelkűsége határtalan volt, de nem mertem hinni valódi fordulatban.

Laura levele kapcsán jutott eszembe, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy talán Elzát keresnem kellene. Nem tehetem, mert az megalázkodás lenne. És aki megalázkodik, az már soha sem szerethet igazán. E fejtegetésből kiindulva nem fogadtam el Laura ajánlatát.

Az író másképp éli életét, mint a többi ember, mivel írásaiba temeti lelkét. Laura! Ha elolvasol, talán megérted egyszer tetteim mozgatórugóit. Nem utazhatok hozzád. Helyette inkább csendben leszek. Ha írsz, szívesen veszem, ha nem, azt is megértem, mert megértettél.

Befejezem az írást. Rendszerint nagyon lassan írok: kínlódom a sorokat. Most ez különösen igaz volt. Helytállónak látszik egy barátom mondása, hogy kicsit meg kell „bolondulni" hozzá, akkor könnyebben megy.

Kitárom az ablakot. Keskenylevelű ezüstfák hajladoznak óvatosan a parton. Hajnalodik. A szürke színei láthatók, de néhol kék és néhol talán ezüst. Messzebb tisztulni látszik az ég.

Összegyűröm a Laurát bemutató oldalt. Nem tudtam visszaadni a valóságot, arcát, jellemét. Elégedetlen vagyok magammal, mert újraolvasva Laura arca csak úgy jelenik meg előttem, mint ólomüvegen a megszűrt fény; jelleme annyira finomrezdülésekkel teli, hogy mindezt bemutatni lehetetlennek érzem. Talán Isten akarja így, hogy foglalkozzam még vele, s nem szabadít meg? Gyötörni akar?

Kimegyek a teraszra.

A borostyán nedves illata. A levegő sűrű. A tó felett pára lebeg, mint távoli, halk sóhajtás kigőzölgése. A csillapodó hullámok monoton zaja, ahogy megtörnek: most éppen csak érintik a köveket.

Türelmes vagyok magamhoz. Megvárom, míg újra kiépül bennem az emlékezés hídja, s már tisztábban látom a Laurához vezető ösvényt.

Új lapot veszek elő. Megint szembesülök a fehér papírlap üres valóságával...